Az orosz élet enciklopédiája – II. kötet

2007. június 8.

A pikk dáma előadásai a Magyar Állami Operaházban – 2007. május 30. és június 2. – FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az orosz repertoár szépen lassan kimúlt. Nemrég a francia darabokat sirattuk, azok is eltűntek a MÁO műsorrendjéről, már csak a Carmen tartja magát. Mióta operalátogató vagyok, az alábbi orosz darabokat láthattam, és sajnos mindegyik már múlt idő: a HovanscsináMelis Györggyel, Begányi Ferenccel, Kováts Kolossal és Mészöly Katalinnal; az AnyeginMiller Lajossal, Fokanov Anatolijjal, Pitti Katalinnal, Kelen Péterrel és Polgár Lászlóval; a Szinetár Miklós rendezte Borisz Godunovot Kováts Kolossal, Rácz István remek Pimenjével és Pánczél Évával. Volt szerencsém Lukács Gyöngyi és Bátori Éva Kisvárosi Lady Macbethjéhez… Most ezek a darabok mind pihennek valahol.

Bátori Éva és Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Bátori Éva és Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Erre a sorsra jutott most A pikk dáma is, pedig nem futott be akkora szériát, mint például az Anyegin, ami 1984-től kezdve közel két évtizeden át volt műsoron Békés András rendezésében. Szegény öreg grófnőnek csak négy év jutott nyugdíjazásáig, pedig – mondhatom – igen jól tartotta még magát. Az Anyegin esetében Fáy Miklós már megkongatta a vészharangot Anyegin züllik című írásával, s hiába állt be egy teljesen új gárda, az már nem tudta megmenteni a darabot akkor. A Pikk dáma-produkció azonban még egyáltalán nem fáradt ki, a díszletek picit koptak csak, s a szereplők is a csúcson vannak, tehát kár levenni. Talán egy indokot lehet elfogadni: a következő évadra Anyegint ígértek, s túl sok a hasonlóság a két mű között (egymásnak megfelelő karakterek, párhuzamos jelenetek – ezek taglalásába most nem mennék bele), ezért az egyiket pihentetni kell, nehogy a közönség rádöbbenjen, hogy „jé, ezt már láttam valahol!” Persze érdekes szellemi kaland egymáshoz közeli estéken sorra venni a találkozási pontokat, de ezt úgyis csak az operába járó keménymag tenné meg.

Az Anyegin levételével valami eltűnt a jó értelemben vett régi, hagyományos operajátszásból, amit 2003-ban A Pikk dámának sikerült valamelyest visszahozni: az orosz lélek. Most ezt kiöljük végleg. Mindkét produkció az orosz iskola hagyományaiból merítkezett; az Anyegin díszleteit Valerij Levental, jelmezeit Maria Szokolova tervezte, A Pikk dáma stábjában egy sor orosz művészt találunk: a rendező Vagyim Milkovtól kezdve a díszleteket és jelmezeket tervező Volszkij-testvérpáron keresztül Jurij Szimonovig, illetve Maria Gavrilováig.

Takács Tamara (Fotó: Éder Vera)

Takács Tamara (Fotó: Éder Vera)

Igazi grandiózus opera, szemet kápráztató, pompás kiállításban a most búcsúzó előadás. Akkor is igaz ez, ha már nem kapunk választ a rendezés egy-két kínos kérdésére, például a Jeleckij herceget jellemében deklasszáló levéljelenetre, miszerint gyönyörű áriája – szerelmi vallomása –  közepette elveszi, majd kettétépi Liza levelét; vagy az önműködő zongorára, amin az esti lefekvéshez készülődő virgonc leánykák közé beeresztett herceg (íme, megint a jellemrajz rombolása) kezdi játszani Liza kedvenc dalát, majd Paulina veszi át a billentyűket, s a helycsere ideje alatt döccenés nélkül szól tovább a hangszer. Ilyen jelenséget én csak az Örs vezér téri aluljáró vak szintetizátorosánal láttam. Meg ő maga.

Aztán azt sem fogom megtudni már, hogy van-e a Néva-parton szfinx, vagy csak a felzaklatott Hermannt hivatott figyelmeztetni a Fáraó nevű kártyajátékra. Szerencsére a produkcióból kirendeződött viszont az isteni kegyelem giccses szobrának giccses jelenete a fináléból. Nem tudjuk meg azt sem valószínűleg, vajon mennyire működőképes a kísértetjárási jelenet (III. felv. 1. kép) foteljelenete. A színházban járatos ember szeme észreveszi rögtön? Vagy csak az, aki másodjára-harmadjára látja a produkciót? Esetleg csak annak meglepetés, aki nem ismeri a cselekményt? Vagy az is rájön? Érdekes lenne még ezt megvitatni. És jó lenne még párszor megborzongani a vihar lidércfényében villódzó kerti szobrokat s a köztük vergődő Hermannt vagy a bombasztikusra sikeredett finálét a 2. felvonás végén. Vagy csak megcsodálni Nagy Katalint, amint pompás öltözetében lelibeg a báli kép végén a hatalmas lépcsősoron, esetleg elandalodni a naivan bájos – bár alapigazságot tartalmazó, a szerelem önzetlenségét hirdető – pásztorjáték dallamain…

Fokanov Anatolij és Daróczi Tamás (Fotó: Éder Vera)

Fokanov Anatolij és Daróczi Tamás (Fotó: Éder Vera)

Az előadás zenei megvalósítása is elsőrangú. Jurij Szimonov karmester most hazai terepen van, s ennek megfelelő magabiztossággal, mindenre gondosan ügyelve vezényli a darabot. Nyilván szívügye ez a zene, az orosz kultúra terjesztése a világban, s nyilván a vérében van a mű minden egyes hangjegye. Vezénylési technikáját is érdemes figyelni: a balettrésznél például egész másképpen dirigált; valószínűleg tudta (tanulta), hogy a tánclépésekhez feszesebb, pontosabb tempókat kell adni, s figyelt, hogy a darab minden rétege az ideális szinten szólaljon meg.

Az ilyen produkcióhoz a legjobb énekeseket kell kiválasztani, s ez a pont felvet egy újabb problémát. A darab szerepeit viszonylag jó szinten két, két és fél szereposztásban sikerült is kiosztani. És mégis azt kell mondanom, hogy ez nem elég, illetve nem a legszerencsésebb megoldás volt. Egy sablonosabb opera esetében persze boldogok lennénk, ha van két remek tenor, két csodás szoprán, bariton meg mezzo. A Pikk dáma esetében viszont egy érdekes helyzet állt fel a tenor főszereplő esetében. Az eredeti tervek szerint Bándi János és Jurij Maruszin énekelték volna Hermann szerepét. A külföldi vendégénekes megbetegedése miatt 2003-ban Bándi János végigénekelte az egész szériát, ha jól emlékszem, hét előadást. Később beállt Molnár András is a szerepbe. Így jelenleg Operaházunk két vezető énekese játssza Hermann szerepét, mindkettő magas szinten.

Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Bándi János (Fotó: Éder Vera)

Molnár András, aki Wagner-repertoárunk oszlopos tagja több évtizede, most hátrányos helyzetbe került a kettős szereposztás jóvoltából. Persze törekvés a színháztól is, hogy ne maradjanak el előadások, és Molnár András estéről estére igen magas szinten énekli a nem egyszerű szerepet. De a premieren és azóta Bándi János olyan Hermann-figurát teremtett, hogy talán megfontolandó lenne, hogy az összes előadást ő énekelje (ezt más operáknál, más művészek esetében is javasolnám), hiszen alakítása jelenleg felülmúlhatatlan. Molnár András más alkat, kevéssé tudja szenvedélyessé tenni a figurát, s ezáltal hiába az igyekezet, nehezebben átélhető a tragédiája. Bándi János pszicholóiailag elemzi a figurát: a kártyatitokról szóló mendemondák beindítják a fantáziáját, de az első felvonásban még elhisszük neki, hogy szerelmes. Élete nagy alakítását nyújtja, gyönyörű, könnyekig megható az a jelenet, amikor Liza előtt térdre ereszkedik – ez is Bándi János. A romantikus. Úgy gondolom, ez a jelenet meggyőz mindenkit, hogy igenis árnyaltan tud bánni hangjával, és nagy érzelmeket tud kifejezni és közvetíteni. Aztán fokozatosan jut el az őrületig majd az öngyilkosságig, s csak a gyilkos golyó döbbenti rá az élet eltékozolt értékeire, ekkor tisztul meg elméje. Puskin eredetijében őrültek házában végzi, ezt azok kedvéért írom le, akik Bándi őrült-alakítását túldimenzionáltnak éreznék.

A két Hermannhoz két Liza társul – kezdetben Rálik Szilvia volt a harmadik –, Maria Gavrilova Bándi Jánossal énekel, Bátori Éva pedig Molnár András párja. Gavrilova üzembiztosabb hanggal, viszont sablonosabb színészi játékkal közelíti meg a hősnő alakját (szerelmi kettős bevezető jelenete), Bátori Éva néhol ingatag magasságokkal ugyan, de igényes szólamvezetéssel és nagyszerű színészi játékkal teremti meg a figurát. Remekül egészíti ki Molnár András játékát a Néva-parti jelenetben tragikus szenvedésével.

Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Káldi Kiss András (Fotó: Éder Vera)

Káldi Kiss András énekelte (egy kivételével az összes estén) Jeleckij szerepét Massányi Viktor sajnálatos balesete miatt. Káldi tehát megmentette az előadást, ezért köszönet illeti. Hallottuk őt már jobb formában is énekelni, remélem, még fogjuk is: Anyegin szerepe azért jóval nagyobb feladat – és lehetőség, kívánom, hogy éljen vele.
A grófnő szerepe inkább színészi feladat, szintén pszichológiai elemzést kíván. Takács Tamara igyekezett is mindkét estén, megérdemelten aratott sikert, bár figurája nem a démonikus, félelmet keltő vénasszony, hanem inkább a Jenufa Buryánéja volt itt is. Egyébként a premier óta megoldatlan a grófnő szerepe, talán a négy megszemélyesítőből lehetne egyet összegyúrni. A recept: Budai Lívia hangi intaktsága és arisztokratikus tartása, Mészöly Katalin szigorú és félelmetes tekintete, Kovács Annamária hangereje és Takács Tamara művészi alázata és igyekezete.
A szereplők sorából még kiemelendő Fokanov Anatolij, aki szintén otthon van, lubickol szerepében, mókázik a kaszinóban és a pásztorjátékban bodorgatja szakállát. Orosz kiejtése messze a legjobb, talán ezért a szerepéért kapta a Melis György-díjat…
Schöck Atala Paulinája is tetszett, Meláth Andreáé is – bár a románcot kissé nyersebben szólaltatta meg, mint megszoktuk tőle. Szvétek László szintén kiváló volt Szurin viszonylag kis szerepében. És egy külön szavazat az örök Csekalinszkijre: Daróczi Tamást még Laczó Andrásnak – aki nyilván  megbetegedett – sem sikerült kiütnie a szerepből.

Bándi János, Valter Ferenc, Fokanov Anatolij és Daróczi Tamás (Fotó: Éder Vera)

Bándi János, Valter Ferenc, Fokanov Anatolij és Daróczi Tamás (Fotó: Éder Vera)

Most becsukom az enciklopédiát. Persze Csajkovszkij tette azzá Puskin rövid elbeszélését, így vált közel egyenrangúvá az operai Anyeginnel. Sajnos most ezt a második kötetet bevonják. Jövőre az első kötet jelenik meg újra, vadonatúj kiadásban. Reméljük, tetszeni fog, és az orosz lélek is átmenthető bele…  Aki kíváncsi a három kártya titkára, ma még megtudhatja. Este hatkor… utoljára.

Hasonló bejegyzések