Az elmaradt lieto fine

2006. december 16.

Mozart: Don Giovanni – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2006. december 11.

Nem, ezúttal semmiféle rendezői szándék nem húzta keresztül számításunkat, nem hivatkoztak előadási hagyományra, bécsi változatra meg dramaturgiai bukfencre sem: hiánytalanul elhangzott a Don Giovanni zárószextettje. Pedig Isten látja lelkemet, szívesen eltekintettem volna tőle. Nagyon lassan jutottunk el ugyanis a végkifejletig. A Művészetek Palotája idén reprezentatív Mozart-operasorozattal ünnepelte a komponista születésének 250. évfordulóját. A produkciók többségén jelen voltam, azok többségéről be is számoltam, s tapasztalataim igen kedvezőek voltak. A Don Giovanni ezen sorozaton belül is kiemelten fontos helyet kapott, idén ugyanis már harmadszor láthattuk-hallhattuk a Műpában. S az előzmények ismeretében bizony azt kell mondanom: méltóbb lezárást érdemelt volna ez a sorozat, mint ez a koncertszerű előadás.

Az este különlegessége elsősorban a szereposztásban rejlett volna. Ferruccio Furlanetto és Polgár László egy színpadon! Egy nagy Leporello, aki a hírek szerint ezen az estén búcsúzik a szereptől, s egy másik nagy Leporello, aki nemrég már elköszönt tőle, hogy most kormányzóként mutatkozhasson be a hazai közönség előtt. A nagy találkozás sajnos nem valósult meg. Polgár László hallhatóan indiszponáltan énekelt, szereplése inkább volt tisztes helytállás, mintsem élményt adó szerepformálás. Furlanetto azonban lubickolt szólamában. Hangja nagyszerűen szólt (pompás orgánumát már egy másfél évvel ezelőtti VerdiRequiemben is megcsodálhattuk), s szerepformálása is figyelemre méltó vonásokat mutatott: az ő Leporellója egyáltalán nem buffo-figura (noha természetesen nem nélkülözi a humort), sokkal inkább egy éles nyelvű, morcos alak, akinek olykori kifakadásai valódi felháborodást tükröznek, nem csak afféle zsörtölődést. A rengeteg színnel és szenvedéllyel tolmácsolt Regiszter-ária az egész este csúcspontjának bizonyult, méltán fogadta szokatlanul lelkes és kitartó taps.

Fodor Beatrix kiemelkedően jó Donna Annát énekelt októberben a Telekom Szimfonikusok Don Giovanniján – mostani produkcióját kicsit halványabbnak éreztem. Megvolt benne a nemesség és a szenvedély, az a mindent elsöprő indulat, ami szinte kiszakítja belőle az első felvonásbeli áriát – mégis, az a kis plusz, ami ősszel megvolt, most hiányzott. A „Non mi dir” a második felvonásban aztán rávilágított a szomorú tényre: ezen az estén Fodor Beatrix is indiszpozícióval küzdött. Áriáját a gikszer ellenére is lelkes taps fogadta.

Meláth Andreát még sosem hallottam ilyen rosszul énekelni. Az indiszpozíció nála is nyilvánvaló, a magasságokkal folyamatosan küzdött, nyilván ennek is tudható be, hogy Elvira utolsó áriája egész egyszerűen kimaradt az előadásból. De mindezeken túl arról se lettem igazán meggyőzve, hogy Meláth közel került volna Donna Elvirához: számomra inkább egy affektáló primadonna benyomását keltette, mint egy érzelmeiben súlyosan megbántott nemes hölgyét.

Jó formában volt Keszei Bori, aki a tőle megszokott eleganciával bújt bele Zerlina bőrébe. Élvezet volt hallani, ahogy lubickolt szólamában, jó lenne még sokszor hallani ebben a szerepben. (S itt nem feledkezhetünk meg első felvonásbeli áriájának nagyon szépen tolmácsolt csellószólójáról sem.) Sajnos nem kapott méltó partnert Hábetler András személyében, aki többnyire hallani sem lehetett, s ha igen, akkor is meglehetősen jelentéktelennek bizonyult.

Hasonló problémák merültek fel a további szereplőknél is. A Don Ottavio szólamát éneklő Daniil Shtoda úgy próbálta orvosolni ezt a helyzetet, hogy gátlás nélkül ordította végig szerepét. A hangerő és a hanganyag inkább egy Verdi-operában lett volna kívánatos, a reflektálatlan, érzéketlen, magamutogató énekstílus pedig a Dália kocsmában. (Véleményemmel nem voltam egyedül a teremben: mikor Shtoda belekezdett a Dalla sua pace áriába – majdnem azt írtam: rágyújtott a nótájára –, az egyik zenekari tag elborult arckifejezéssel nézett ki a közönségre…)

Horváth Ádám is tökéletes melléfogás a címszerepben. Világos, szép hanganyaggal bír, tisztességesen el is énekli, amit kell (bár a Pezsgőária tempója érzésem szerint az ő kedvéért volt szokatlanul lassú), de színpadi személyisége jelentéktelen, legfeljebb Masetto szerepében tudnám elképzelni egy adekvátan kiosztott Don Giovanniban (a mostani Masettót meg a kórusban). Egy barátom találó – s némiképp finomított – megjegyzése szerint ennek a Don Giovanninak azt se nagyon hisszük el, hogy a takarítónővel képes közelebbi kapcsolatba kerülni, nemhogy Donna Annával vagy Elvirával…

A legtöbb problémám mégis Győriványi Ráth György karmesterrel akadt ezen az estén. Nyilván már a szereposztás inadekvát volta is részben az ő számlájára írható – mindamellett ezt sok, általam ismeretlen körülmény is befolyásolhatta, ezért nem is szeretném teljesen az ő nyakába varrni. A darabról való elképzelését azonban nagyon is vitathatónak találom. Interpretációja mindenekelőtt túldimenzionáltnak tűnt számomra. A zenekar mértéktelenül uralta a hangzást – holott a Mozart-partitúrák éppenséggel a zenekar és az énekhangok ritka kiegyensúlyozottságának élményével ajándékoznak meg. Ezzel összefüggésben kell megemlékezni a zenekari produkcióról, mely mutatós volt, de árnyalatlan, nélkülözött minden finomságot – ez elsősorban a hegedűk nem eléggé artikulált játékán érződött.
Magyar Állami Operaház Zenekara kétségkívül lelkesen muzsikált, de olyan koncepciót kellett követnie, ami nem igazán igazodik sem a korszerű historikus, sem a korszerűtlen, ún. nagy bécsi stílushoz. Feltűnő volt az is, hogy miközben Győriványi extravagáns tempóvételekkel igyekezett frissíteni a darabról alkotott elképzeléseinket (a Pezsgőária szokatlanul lassú, a Maszk-tercett túl gyors volt), addig rendre elsiklott a darab sok fontos pillanata fölött, szép, legömbölyített, egysíkú zenévé gyalulva olyan részleteket, amelynél bizony ki kellett volna találni valamit: egy kis hangsúlyt, egy tempóváltást vagy valami hasonlót. Csak néhány példa: az első felvonás kvartettjének közepén mind a négy szereplő mond egy-egy mondatot a parte, vagyis félre, a közönség felé. A négy megszólalás ugyanannak a dallamnak négy variációja: a négy szereplő különféle lelkiállapotát és jellemét tükrözi. Vagyis kiemelkedően fontos pillanat. Hétfőn viszont mintha ugyanazt hallottuk volna négyszer egymás után. Már esett szó a Maszk-tercett túl gyors tempójáról: ezáltal teljesen elveszett az a rövid lírai nyugvópont, amit ez a szám képvisel a finálé forgatagában. A híres menüett heavy metal-szerű merevséggel, minden elegancia nélkül hangzott el. Sajnos a báli jelenet három különböző tánca sem különült el elég plasztikusan. A szextett is kiábrándító volt: milyen előkészítetlenül szólalt meg Donna Anna és Don Ottavio megjelenése, amit Mozart egy c-moll–D-dúr váltással jelez! S aztán pár perccel később ugyanígy elsikkadt a Leporello felismerésekor szinte tapintható döbbenet. S így már hiába van a végsőkig felpörgetve a záró molto allegro-szakasz tempója, ilyen előzmények után az is hatástalan marad. Mint ahogy már azon sem lepődünk meg, hogy a darab fináléjában a Don Giovanni egész életfilozófiáját összefoglaló mondatok – „Vivan le femmine, viva il buon vino, sostegno e gloria d’humanità!” – s különösen a második részre komponált zenei gondolat, mely mintegy betetőzése ennek az utolsó férfi-nő összecsapásnak, Elvira és Don Giovanni utolsó találkozásának, csak ötletes, jól megkomponált zárlatként hangzik el, minden nagyságtól és jelentőségtől mentesen.

A produkció tehát nagy csalódás, s nem csak a szereplők okozta várakozás, de a tavalyi Győriványi-féle élvezetes Varázsfuvola után is. Nem kizárt azonban, hogy a csalódást a körülmények szerencsétlen együttállása is okozta. Talán az előadás előtt készült CD-felvétel meghallgatása után okosabbak leszünk. Vagy a jövőre esedékes Figaro-produkció után.

Hasonló bejegyzések