Az egymillió Pomádé országa

Ránki György: Pomádé király új ruhája – Magyar Állami Operaház, 2008. október 4. (11 óra és 15 óra)
BÓKA GÁBOR kritikája

Ahhoz képest, hogy az Operaház gyerekelőadásként határozta meg a Pomádé király felújítását, Toronykőy Attila rendezése – mely ezzel együtt maximálisan alkalmazkodik a gyermekközönség várható igényeihez és tűréshatárához – számomra egy tekintetben mélyebb és elgondolkodtatóbb, mint a 2000-ben színre került Erkel Színház-i produkció volt. Ez a szempont pedig nem más, mint a címszerep beállítása – vagyis a legfontosabb kérdés.

A Pomádé király dramaturgiai problémái, fogyatékosságai régóta ismertek – valószínűleg maga a szerző is tudatában volt ezeknek, ezért is a szinte követhetetlen mennyiségű átdolgozás (melyekről akár csak vázlatos képet adni is meghaladná ezen írás kereteit). Ám a mű vitalitása – a meglehet, dramaturgiailag ügyetlen, de nagyon szellemes szövegkönyv (Károlyi Amy munkája) és az ellenállhatatlan zene – jórészt elfedi ezeket; a gyakorlat azt mutatja, mégiscsak a Pomádé király az utóbbi ötven-hatvan év legsikeresebb magyar operája (az ősbemutatóval együtt a mostani már a negyedik operaházi felújítása). Ez pedig a felsoroltak mellett annak is köszönhető, hogy a darab kliséfigurái között akad egy főszerep, ami bőséges kibontakozási lehetőséget kínál megformálóinak. Nem mintha legalább Pomádé szerzői megformálása problémátlan lenne: miközben a darab alkotói nagy valószínűséggel Rákosi-karikatúrának szánták, addig egy pár évvel ezelőtti hanglemez-recenziójában Dalos Anna joggal mutat rá, hogy ez a félelmetes szörnyetegnek elképzelt figura az egyetlen valódi jellem, mi több: az egyetlen szerethető karakter a darabban. Ez a benyomás persze nem független a lemezfelvételen hallható interpretációtól, vagyis Gregor József megformálásától. Gregor, ahogy majd minden szerepét, Pomádét is a maga képére formálta: gonoszságában is szeretetre méltó embert alakított – s felfogása vajmi keveset változott a felvétel 1968-as elkészülte és 2002 között, amikor is láthattam őt az opera címszerepében. Más Pomádé-interpretációk ismeretének hiányában nem tudhatom, mennyire volt egyéni, újszerű a felfogása – e sorok írója számára sajnos nyitott kérdés, mennyire volt rokon- vagy ellenszenves e szerepben Székely Mihály– , az azonban bizonyos, hogy Gregor felfogása némileg eltért attól, amit Rákosi-karikatúraként értelmezhetünk. Abban azonban nagyon is régi vágású volt alakítása – mind 1968-ban, mind 2002-ben – hogy valóban nagyszabású egyéniséget jelenített meg: lehet, hogy nem volt fenséges, de mégis király volt. Alakítása mindenfajta értelmezéstől függetlenül elvitt a hátán egy előadást – ez történt a 2000-es felújításon is, ahol a rendező megítélésem szerint nem igazán tudta aktuálissá tenni a Pomádé-történet problematikáját.

Annál inkább sikerült ez most Toronykőy Attilának. A mostani felújításhoz nem állt rendelkezésre Székely- vagy Gregor-nagyságrendű egyéniség – rendelkezésre állt viszont két nagyszerű basszista részint az Operaház derékhadából, részint a pályakezdő fiatalok közül, akikkel igazán aktuálissá lehetett tenni Pomádé figuráját. Ebben az előadásban ugyanis Pomádé divatmániája nem királyi fényűzés – ellenkezőleg: olyasfajta jelenség, ami nagyon is megszokott látvány mindennapjainkban. A király itt eleganciára törekvő, a külsőségekre rengeteget adó, de minden másban meglehetősen korlátozott képességekkel rendelkező fiatalember. Öltözködése nagyon trendi, épp csak az aktatáska és az íróasztal hiányzik a színről, hogy mindennapos ismerősünkként üdvözölhessük (a legújabb típusú kocsit nem kérhetem számon az Operaház színpadán, mobiltelefont pedig szintén nem ildomos bevinni a megszentelt falak közé). Az egész figura beállításában nagyszerűen keveredik az öncélú magamutogatás, a külsőségek által felnőttnek lenni akarás – és, igen, az infantilizmus. Pomádé király ebben az előadásban nem félelmetes zsarnok, hanem szellemileg éretlen és észbeli képességekkel amúgy sem bőségesen megáldott férfi. Az éretlenség nem csak abban érhető tetten, hogy mennyire könnyű őt becsapni, de abban is, ahogy látványosan unatkozik a hangszerparádé alatt (a művészetek iránti társadalmi közöny alapproblémája mai életünknek!), vagy ahogy mások háta mögé bújik bizonytalanságának elleplezésére – miközben mindenki más az ő háta mögé szeretne bújni… Szomorúan ismerős látlelet ez mai életünk, mai társadalmunk egyik prototípusáról, mely már a szabad Magyarországon nőtt fel, szocializálódott, és lett ilyenné. Az értékeket csupán a külsőségekben ismerő, de tudatlanságában nagyon is öntudatos, és többnyire magabiztos emberről van szó, aki – sajnos – nem egyedi alak, mint az ostoba zsarnok volt. Az egymillió Pomádé országa lettünk – és nem lehetetlen, hogy kissé alábecsültem a létszámot. Ennek bemutatása az Operaház színpadán, egy nevelő célzatúnak, ízlésformálónak szánt előadás keretein belül véleményem szerint több, mint interpretációs telitalálat: tett. Az Operaház, mely nem egy előadásával éppen ezt az ízlésvilágot szolgálta ki nem túl dicsőséges elmúlt másfél évtizedében, most a legjobb helyen, az alapoknál kezdte meg a dolgok rendbetételét ezzel az előadással.

Persze ami az egyik oldalon nyereség, az a másik oldalon kétségtelen veszteség: azáltal, hogy Pomádé is egy típus megjelenítőjévé vált ebben az előadásban, vesztett is valamennyit egyéniségéből, egyediségéből. Na és közvetlen félelmetességéből. Egy zsarnok-Pomádé dühös szavai Robertóhoz („Kész van-e az ünnepi köntös?”) kétségtelenül nagyobb félelmet keltenek a nézőben, mint a mostani előadás inkább visszataszító „fröcsögése”. De tény az is, hogy sem Szvétek László, sem Cser Krisztián nem igazán félelmetes egyéniség – ezért csak dicsérhető, hogy az előadás nem csak az elméletben elgondolt koncepció miatt, de az ő egyéniségükhöz alkalmazkodva is lett olyan, amilyen. Az adott kereteken belül amúgy figuráik saját életet élnek. Szvétek hangja érettebb a szerephez, a mélységeket kényelmesen járja be, tartalmas basszusát a két áriában élvezet hallgatni. Az alak megformálásában, úgy érzem, többet próbál megőrizni korábbi Pomádé-felfogásokból, mint váltótársa: többet bíz joviális egyéniségére, jobban él a testalkatából fakadó humorforrásokkal, arcjátéka, gesztusai, mimikája karikatúraszerűbbek. Cser Krisztián hangja még nem teljesen érett, de ha a hang teste nem is, terjedelme már megbirkózik a szereppel. Alakítása tudatosan visszafogottabb, kevesebbet épít a helyzetkomikumra, ebből adódóan viszont hiánytalanabbul jeleníti meg a rendezői koncepciót: ő százszázalékosan trendi üzletember. Mégis szerethető, mert az ember, ha tükörbe néz, egy idő után hibáit is erénynek látja.

Az előadás többi szereplője megbízhatóan szolgálja ki a rendezés által megszabott kereteket. Ha egy-egy alakítás kiugrik a többi közül, az elsősorban az énekes művészi nagyságrendjének, és nem a szerep kiemelkedő voltának eredménye.
Danit és Bénit Beöthy-Kiss László és Rezsnyák Róbert, illetve Pataki Potyók Dániel és Geiger Lajos játssza. Szerepük meglehetősen hálátlan, hiszen nemcsak a szerző kurtította meg jelentősen a szerepüket, de a mostani előadás még a darabot nyitó vásárjelenet nagy részét is elhagyja, amiben kiemelt szerep jut a két csodatakácsnak. (A darab viszont – ezúttal – az egyik Dani–Béni-duett ismétlésével ér véget a kórusfinálé helyett. Ez egyenesen következik a rendezői koncepcióból: elvégre hol látunk olyat, hogy a társadalom kivetné magából az önjelölt irányítókat? Ellenkezőleg, piedesztálra állítjuk őket.) Az így megrövidült szerepekben a négy fiatal azonban a lehetőségek szerint mindent megtesz, hogy szabatosan formálja meg a nekik juttatott slágerszámokat, és ízesen komédiázzon. A második szereposztás párosát, Pataki-Potyók Dánielt és Geiger Lajost mindazonáltal egy fokkal jobbnak éreztem – mind színpadi játékuk felszabadultabb volt, mind éneklésük gördülékenyebb.

Garda Roberto szerepében Sárkány Kázmér jól bevált komikusi kellékeit kamatoztatja – a premieren azonban nehezen birkózott meg a szerep vokális buktatóival. Horváth Ádám hanggal könnyedén bírta a szólamot, viszont nem elég színes egyéniség, hogy kitöltse a szerep kereteit.

Nyársatnyelt Tóbiásként Asztalos Bence amúgy értékes alakítása bizonyos mértékben elhalványul Palerdi Andrásé mögött. Utóbbi ugyanis szereposztási telitalálat: olyan fejlett komikusi eszközökkel, a szerepet olyan végletekig menően karikírozva, ám a jó ízlés határait mégsem túllépve komédiázik, hogy egyszerűen öröm nézni.

Dzsufi számára csak kétszer két hangnyi igazi lehetőséget kínál a partitúra a kibontakozásra: két fontos pillanatban kell mindenki füle hallatára, hangosan „hi-hi”-znie. Noha a rendezés bizonyos mértékig igyekszik felnagyítani Dzsufi ezen kívül amúgy alig-alig létező szerepét (mintha románc szövődne Béni és Dzsufi között), mind Kertesi Ingrid, mint Rácz Rita alakításának az a legfőbb erénye, hogy e két megszólalást nagyszerűen hozzák.

A Magyar Állami Operaház Zenekarának hangszeresei lelkesen követték Bartal László és Köteles Géza instrukcióit a színpadon. Köteles Géza arcjátékával szinte színészként is kivette részét a komédiából – ugyanakkor keze alatt több pontatlansággal játszott a zenekar, mint a délelőtti gárda Bartal keze alatt. Az Énekkar tagjai – hasonlóképpen – nemcsak énekükkel, de színészetükkel is sokat adtak a sikerhez (karigazgató: Szabó Sipos Máté).

Horváth Gábor koreográfiája kellően parodisztikus a ruhapróba-jelenetben. Juhász Katalin díszletei ügyesen használják ki az Operaház által kínált leszűkített játékteret, ugyanakkor a függöny mögül elővarázsolt óriás ruhásszekrénnyel nem zárják ki a kiskorú nézőket sem a színpad által tartogatott meglepetésekből. A jelmezek karakterisztikusan elkülönítik Pomádé giccsbe hajló eleganciáját és a csodatakácsok egyszerű, hétköznapi, hányaveti viseletét. Egyszerű, de fontos lépés abba az irányba, hogy a fiatal nézők a jelmezeket is mint színházi jeleket tudják olvasni.

A Pomádé király felújítása jól sikerült produkció: a gyerekek örömmel fogadták, és a felnőttek is hallhatóan élvezték. S noha nem hiszem, hogy a színháznak feltétlenül előadás és közönség közti összhangról kell szólnia, mégis öröm néha azt látni, hogy egy előadás után mindenki örül. Főleg, ha van miért.

(Fotók: Éder Vera)