Arrigo Boito: Mefistofele – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2010. szeptember 14., 17., 22. BÓKA GÁBOR kritikája
Megagiccsként kezdődik a Mefistofele operaházi előadása, s ennek megfelelően bombasztikus sikert is arat az égi prológus. A felfokozott hangulatú premieren, a folyamatos vezetőváltásoktól izzó levegőjű színházban az előző évek Kovalik-premierjein tapasztaltakhoz képest ez legalábbis meglepő. Mi történt? Az elvhűségéről ismert rendező lejjebb adta igényeit, és behódolt a bulvárnak? Netán tévednék, s amit látok, az magas művészet, amit a közönség az elmúlt három év szisztematikus nevelőmunkájának eredményeképp végre esztétikai minőségének megfelelően fogad?
A helyzet összetettségét jellemzi, hogy mindkét állításban rejlik igazság. Amit látunk, giccs, de művészi kifejezőeszközként tudatosan választott giccs. Ha tetszik, a Boito-zene üres bombasztikusságát, az egyre-másra halmozott E-dúr akkordok mögött lévő tartalmatlanságot leplezi le amúgy Katharina Wagner módjára, ellenrendezéssel – véljük elsőre. De biztosan le kell leplezni Boitót? Nem arról van szó inkább, hogy Kovalik Balázs pontosabban érti a zenét, mint az olasz maestrót Verdi és/vagy Gounod nevében lehúzó jelenkori ítészek (ez a párosítás már önmagában is elgondolkodtató esztétikai irányultságról tesz tanúbizonyságot…), és úgy véli: Boito pontosan ezt, az ürességet, az öncélú, talmi ragyogást ábrázolja? Márpedig ha elfogadjuk, hogy Kovalik nem ellenrendez, mindaz, amit a továbbiakban látunk, logikus, egyszerű és valóban magasrendű művészet. Egy nagy rendező vallomása az élet nagy kérdéseiről – beleillik az Élektrával, az Anyeginnel és a Fidelióval megkezdett sorba.
Kovalik mennyországa tehát nem éppen szívderítő hely: zárt rendben angyalok dicsőítik az urat, aki lázad, azt eltaszítják, bezárják, meggyilkolják – a legyőzöttek közül csak Mefisztó léphet elő, hogy az Úr (aki Boito darabjában nem jelenik meg színről színre) szórakozhasson vele egy kicsit. Procc, ízléstelen pompa és csillogás mindenütt – az ember szinte szimpatizálni kezd a lázadó ördöggel, főképp, ha olyan jóképű és megnyerő stílusú fickó alakítja, mint Bretz Gábor. Végre egy operaelőadás, ahol a címszereplő kiválasztása nem pusztán hangfaj alapján történik, hanem a darab és az előadás világához legjobban illő megoldást sikerül megtalálni. Bretz Mefisztója éppen nem túl sötét, nem túl ördögi vonásai jóvoltából ad értelmet saját prológusbeli szavainak: „öröm hallani az Örökkévalót, / az ördöggel mily emberségesen szól.” Egy rosszfiúval, aki a tartalmatlanság elleni lázadásképpen veszi magára az ördög álarcát, valóban nehéz a rossz princípiumaként beszélni – Kovalik rendezésében Mefisztó nagyon is emberi karakter, aki mintegy a maga meggyőzésére demonstrálja minden érték tagadását Faust előtt, úgy a bemutatkozásakor rendezett tömegmészárlással, mint a Walpurgis-éj jelenetében előadott magánszámával (mely az EU-zászló meggyalázásától a vámpír-divatra történő rájátszásig ível). S egyben Mefisztó embersége indokolja azt is, miért Mefistofele a darab címe, s nem Faust: a kétségtelenül itt is meglévő és teljességében kidolgozott Faust-fejlődéstörténet mellett Boito egy alternatív fejlődéstörténetet is felkínál. Az általam ismert többi Faust-operaadaptációban (élükön Gounod-éval) Mefisztó jelleme nem változik, az első perctől az utolsóig önazonos – Boito azonban az ő kétségeit is elrejtette a magabiztos felszín alá. Kovalik Balázsé az érdem, hogy ezt észrevette.
Magabiztos felszín, írom, s valóban: Kovalik és Bretz Mefisztója megtéveszti, lenyűgözi az önbizalommal éppen nem vádolható, kétségektől gyötört Faustot – de nem téveszti meg a nézőt, aki pontosan látja, hogy milyen meglepetéssel tekint az ég felé az ördög Margit halálakor, a mennyei kar váratlan „megváltatott!” felkiáltására – amikor először csúszik porszem a gépezetbe. Szinte szánandó, ahogy kétségbeesetten kirántja a talajt az igazság által először megérintett Faust lába alól, s magával vonszolja – ebben az ördög–ember párbajban nem az ember kéri az ördögöt, hogy vezesse új utakra, Mefisztó szinte ráerőszakolja Faustra az utolsó állomást: a klasszikus Walpurgis-éj Heléna-látomását. A záró apoteózisban aztán Mefisztó végleg megérti: nem ő irányít, csak játszadoztak vele. Faust egyre magasabban szárnyaló elragadtatását látva kétségbeesetten próbálja létrehozni azt a taszító mennyországot, amelyből ő maga is elmenekült a kezdet kezdetén: a Heléna-jelenet végét figyelő civil tömegre egyesével adogatja fel az angyalok egyenruháját, a műanyag esőkabátot. A végső tromf Mefisztó kezében: a giccstől az igazságot kereső Faustnak is el kell borzadnia. A látomás fokozódik, az élet bonyolult egyszerűségét egyetlen jelképbe sűrítő gigantikus DNS-spirál (Antal Csaba zseniális díszlete) mind jobban forog, a fény lassan mindent eláraszt. Trombita harsog, dob pereg, csiricsárén öltöztetett angyalkák (jelmezük Benedek Mari kiapadhatatlan fantáziáját dicséri) dühösen rózsaszirmokkal dobálják a mindezen csak gúnyosan kacagó Mefisztót. Az utolsó taktusok alatt fejen álló angyal ereszkedik le a zsinórpadlásról: Faustot meggyőzte a szemfényvesztés – Mefisztó elbukott, mert nem tudta felismertetni pártfogoltjával a menny hamisságát.
Kiábrándult, pesszimista befejezés korunk rendezőjétől – csakhogy van a finálénak egy momentuma, amely más megvilágításba helyezi a jelenetsort. A spirálra mászó tömeg ugyanis fokozatosan leveti magáról a Mefisztó által ráaggatott esőkabátot: egyszerű emberek állnak előttünk egyszerű öltözékben, olykor majdnem pőrére vetkőzve. Maga az ember, tisztán, egyszerűen. Az muzsika ugyanaz, mint a prológusban volt, csakhogy az előjáték csúcspontot csúcspontra halmozó megalomániájával szemben itt egyetlen rövid pillanat alatt érjük el a beteljesedést – s függöny. Boito egészen egyszerű eszközzel játszik: a zene összetevői közül kizárólag az időtartamot változtatja meg – s gyökeresen más hatást ér el: ami korábban hiteltelen volt, egyszerre igaz lesz. Miként az egyenruhás angyalok kenetteljesen patetikus szavai is az őszinte emberi elragadtatottság szavaivá változnak át e szerzői és rendezői szempontból egyaránt magasrendűen megkomponált, sokrétű és sokértelmű fináléban.
Az opera valódi izgalmát jelentő világdráma, a rejtőzködő Isten és Mefisztó párbaja mellett a többi cselekményszál kidolgozása is példaértékűen alaposan van végiggondolva és kidolgozva. Csak címszavakban utalhatunk a sokak által tetszéssel fogadott frankfurti városképre a miniatűr házikókkal és a belőlük előhúzott, tökéletesen értelmetlen és ízléstelen, ál-használati tárgyakkal. Az előző képben látott paradicsomi esztétika köszön itt vissza kicsiben – a polgári életforma finom bírálata. Emlékezetes, noha nem egykönnyen megfejthető a Heléna-jelenet színpadi megfogalmazása: az antik görög művészet nemes egyszerűségét valamiféle tudományos-fantasztikus film látványvilágával ötvöző megjelenítés mintha egyszerre sugározná e világ szépségét, ugyanakkor hidegségét is – az árkádiai táj utáni hagyományos európai nosztalgiával szemben a rendező a trójai háború véres mészárlására figyelmeztet: a kegyetlenség, az emberélet semmibevétele e mindenki által visszavágyott világnak is sajátja volt. S telitalálat Margit hatvanas éveket idéző szobabelsője is, Donna Reed-re hajazó, az ideális amerikai háziasszonyt megtestesítő megjelenésével. Finom távolságtartás – azt mutatja, hogy Faust számára is mennyire korlátolt, kisszerű, egy elmúlt kor erkölcseit és ízlésvilágát reprezentáló világ Margité és családjáé. Annál nagyobb a kontraszt, amikor Margitot a végső órán, őrületében látjuk viszont. A szinte szcenikai eszközök nélkül, kizárólag a világos és a vörös színek ellentétére felépített jelzésekkel és színészi eszközökkel megkomponált jelenet épp úgy válik egyszerűségében magasztossá, mint Boito zenéje. Nem árt újra hangsúlyozni: Kovalik Balázs mindig a zenében megfogalmazott drámából építi fel rendezéseit – a Mefistofele azonban az eddigiek közül is kiemelkedik a zene pontról pontra való megfejtésével, sajátos jellegének tökéletes eltalálásával és színpadi leképezésével. Méltó társa ez az előadás az eddigi legköltőibb Kovalik-rendezésnek, az Anyeginnek.
A Margit-jelenet persze tökéletesen hatástalan maradna, ha nem hitelesítené Létay Kiss Gabriella alakítása. Néhány év alatt bámulatos fejlődésen ment keresztül e kiváló lírai szoprán: ma már nemcsak a lefegyverzően szép orgánum és az énekkultúra kimunkáltsága kelti fel a figyelmet, de az éneklés intenzív átéltséggé lényegülése (az előadás leghibátlanabb énekprodukcióját neki köszönhetjük) és a színészi eszközök ugrásszerű fejlődése is. Utóbbit mi sem mutatja jobban, mint hogy az énekesnő az alkatához jobban illő Margit mellett a hideg, zárkózott Helénát is profin, mi több: lefegyverzően hozza. Az e hasábokon eleddig nem méltatott Tatjána-alakítás után Létay Kiss Margitja újabb bizonyítéka annak, hogy hazai körülmények között is van lehetőség egy kiugró tehetség biztató, mi több: immáron számottevő eredményeket produkáló fejlődésére. Mindössze a feladatok megfelelő kiválasztására és elmélyült munkán alapuló megvalósítására van szükség – vajon miért nem magától értetődő mindez?
Bretz Gábor koncepcionálisan kiváló Mefisztójáról részben már szóltunk. Vele kapcsolatban mondhatunk-e többet annál, mint hogy szinte evidenssé teszi: Mefisztó csak és kizárólag olyan lehet, mint ő – lezser, fölényes, cinikus, ám egyszersmind mélyen humánus – azaz képes megvalósítani a rá szabott koncepciót? S ha a pompás hang a szólam legmélyebb regiszterében még nem is szól a kellő átütő erővel, a matéria és a szerep várható további érése bizakodásra adhat okot a már most is nagyszerű alakítás jövőjét illetően.
Fekete Attila Faustja jól hozza az olasz operahősök alaptípusát, bizonyos pillanatokban a szerep német (azaz elvontabb, filozofikusabb) gyökereit is képes megéreztetni. Hogy alakítása nem olyan revelatív, mint két társáé, az részben a rendezés számlájára is írható: mintha Mefisztó és Margit sorsának eredeti és árnyalt kibontása mellett Faustra kevesebb energia jutott volna – amit látunk, alapos és pontos kidolgozása a szerepnek, minden mozzanata adekvát, de nem ajándékoz meg olyan felfedezésszámba menő pillanatokkal, mint a másik két karakter esetében. Emellett Fekete Attila színészi és vokális produkciója is általánosabb síkon mozog: éneklése most sem mentes megszokott hibáitól (a hang alacsonyabb hangerőfokozaton való kiüresedése, bizonytalan magasságok), játéka pedig néhány ragyogó pillanata mellett sokszor inkább feladatmegoldásnak hat, mint átélt alakításnak. Összességében ez a Faust jó, a magyar operaszínpad koordinátarendszerében pedig kiváló alakítás – csak az egész előadás kiemelkedő volta jogosít fel, hogy még magasabb igényeket fogalmazzunk meg vele szemben.
A szereplőgárdát a Faustnak megbízhatóan végszavazó, és lassan-lassan komolyabb feladatra is joggal igényt formáló Boncsér Gergely, valamint a Márta asszonyként kiváló kabinetalakítást nyújtó Pánczél Éva teszik teljessé – utóbbi néhány mozdulattal is elhiteti, hogy néha az ördög lába alatt is igen forró tud lenni a talaj.
Az igen nagy szerepet vállaló Énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) teljesítménye nem kifogástalan. Nem is annyira pontosság vagy intonáció tekintetében támaszthatunk kifogásokat (noha a kicsit összeszedetlen premieren ezen a téren is akadtak döccenők), mintsem a hangzásminőséget illetően – magyarán: amit hallunk, nem elég szép. Márpedig a giccshez hozzátartozik, hogy zsongítóan, mámorítóan szép legyen, elvarázsolja a hallgatót. Ez most nem történik meg, de mivel hallhattunk már sokkal szebb megszólalásokat is a testület részéről, érzésem szerint nem magukkal az előadókkal, inkább felkészítésükkel van probléma ezúttal. Kiemelkedően jól szerepel viszont a Gyermekkar (karigazgató: Gupcsó Gyöngyvér), akiktől régen láthattunk és hallhattunk ilyen tiszta, pontos, magabiztos és színpadilag is meggyőző szereplést.
Kovács János keze alatt minden arannyá változik, s ez most sincs másként. A lenézett Boito-partitúrát nem csupán megszólaltatja, de interpretálja: az olyan technikai apróságok mellett, mint a fokozatosság elvének folyamatos érvényesítése (nem lövi el a maximális hangerőt rögtön az első zenekari tuttinál, tudván, hogy még sok hasonló következik utána), figyelmet érdemel, hogy vezénylése a legmessze-menőbbekig átélt, személyes megközelítés. A hallgatónak az a benyomása, hogy Kovács János szereti ezt a zenét, személyesen fontos számára, s ez általam hallott legszebb vezénylései, Jenůfája, Wagner-dirigálásai, Végzet-előadása mellé emelik ezt a produkciót. S noha már-már természetes, mégsem nem árt újból és újból leírni, hogy Kovács János az Operaház Zenekarát is kiemelkedő teljesítményre sarkallja.
Ez a felújítás több, mint egy bő évszázada nem játszott opera leporolása, de még a kellőképpen nem méltányolt szerző és műalkotás rehabilitációjánál is több. Egy következetes, ellenszélben is végrehajtott színházvezetői koncepció egyik első gyümölcse – s könnyen lehet, hogy az utolsó is. Nem árt tudatosítani, mit veszítünk, ha a jövőben hagyjuk eluralkodni a nem iróniával, hanem teljes komolysággal adagolt megagiccset.
(Fotók: Éder Vera)