Angyal szállt el fölöttünk

Kertesi Ingrid és Boldoczki Gábor barokk estje a Zeneakadémián – 2007. március 28. – BÓKA GÁBOR kritikája

Vannak művészi élmények, melyeket könnyű összetevőire bontani. Ha egy operaelőadással elégedetlenek vagyunk, régi módszer szerint vizsgálat tárgyává tesszük, hogy a zenei vagy a színpadi megvalósítás volt-e jobb, majd ha összességében nem tetszett a produkció, valamelyiken jól elverjük a port. No de mit tehetünk egy koncert esetében, főleg, ha az első perctől az utolsóig magával ragadott, mi több: elkápráztatott?

Ez így persze kis túlzás: az első percekben ugyanis inkább a diszkrét unalom levegője lengte be a Zeneakadémia Nagytermének nézőterét. Pergolesi G-dúr concertinója a Budapesti Vonósok előadásában minden volt, csak éppen izgalmas nem. A kamarazenekart a jelek szerint egyáltalán nem érintette meg a historikus előadásmód szele, még csak inspiráló tényezőként sem. Persze még ezt is elnéznénk, ha az előadás felmutatna valamit a régi nagy zenélés nemes hagyományaiból – de beszélhetünk-e Pergolesi esetében egyáltalán ilyesmiről? Aligha; de ha én tévedek, akkor is kitartok amellett, hogy ez az előadás bizony nagyon haloványra sikeredett. A helyzet tovább romlott az est második tisztán zenekari számában, Bach VI. brandenburgi versenyében: itt sajnos a hagyományos, historizmus előtti felvételek egész sora kínál kínos összehasonlítási alapot. Nos, ez az előadás nem csak ezekkel szemben maradt alul, de igazság szerint az elemi igényeknek sem igazán felelt meg: őszintén szólva végig unalmasnak éreztem a produkciót, a vonósok játékát pedig – különös tekintettel a hegedűsökére – nagyon sokszor hamisnak. Lehet, hogy a hiba bennem van, a nézőtéren végigtekintve ugyanis sok muzsikust láttam lelkesen tapsolni a mű végén – bár megeshet, hogy a megkönnyebbülés ragadtatta el őket ennyire.

Már az első félidő második számában színpadra lépett azonban Kertesi Ingrid, és ezzel az est teljesen más dimenzióba került: Händel Rinaldójának népszerű „Lascia ch’io pianga” áriájában egy csapásra magával ragadta a hallgatóságot a fenség, pátosz, másrészről pedig a nemes egyszerűség és tisztaság különleges elegye, ami Kertesi művészetének egyik leglényegesebb jellemvonása. Aztán Tartini D-dúr trombitaversenyével megérkezett Boldoczki Gábor, s ő is egy csapásra letette a névjegyét: kristálytiszta, karcsú trombitahang, virtuóz hangszeres tudás, a barokk lényegéből fakadó pompa jellemezték előadását – ki figyelt ekkor már a zenekarra?

Egy Vivaldi-motetta részletével (In furore, I. tétel) folytatódott a koncert, melyben Kertesi Ingrid ezúttal virtuóz koloratúrkészségét csillogtathatta meg – mi meg halkan feltehettük magunkban az amúgy oly sokszor elhangzó kérdést: miért nem ismerjük jobban Vivaldi vokális kompozícióit? Miért nem játsszuk őket? Miért nem hallgatjuk őket? Aztán az első rész fináléjaként alighanem az est csúcspontjára értünk: Kertesi és Boldoczki közös produkciójában a két Händel-ária, az „Eternal source” (az Óda Annakirálynő születésnapjára egy részlete) és a Sámson „Let the bright Seraphim”-ja már nemcsak Kertesit, hanem Boldoczkit is igazi átszellemült zenélésre késztette. Szavaim nincsenek, hogy leírjam az élményt, amit ez a mindössze tíz percnyi zene jelentett ott és akkor – szavai azonban másnak sem voltak: ritkán hallható nagy csend és átszellemültség uralkodott el a Zeneakadémián. Angyal szállt el fölöttünk. Lélekben. Mert személyében ott állt a színpadon. Csak az utolsó hangokat követő csendben szakadt ki halkan a mögöttem ülő angol anyanyelvű gentlemanből: „Wonderful”. Magam sem mondhattam volna szebben.

Johann Sebastian Bach 51. kantátája („Jauchzet Gott in allen Landen”, BWV 51.) számára papírforma szerint nem kedveztek a körülmények: az emelt helyáras fesztiválközönség, a gálaest mint műfaj, az első részben felfokozott hangulat elvileg mind-mind a mű szakralitása ellen hathattak volna, paradox módon mégis megszületett a lényeg: az átszellemültség, a magasabb régiókba szárnyaló hangadás. Vagyis a koncert két főszereplője a sikerületlen zenekari közjáték ellenére is ott folytatta, ahol az első rész végén abbahagyta: a legmagasabbrendű művészet régióiban. És addigi teljesítményükhöz méltó ízléssel választották ki a ráadásszámokat is: előbb egy ritkán hallható Alessandro Scarlatti-kantáta (Su le sponde del tebro) részlete hangzott el, majd – mintegy lekerekítve a műsor szerkezetét – a „Let the bright Seraphim” rövidített ismétlése tett pontot a felejthetetlen este végére. Hogy máskor kifogásolnám az ismétlést egy koncerten belül? Nos, a szférák zenéje is ugyanaz, mégsem lehet megunni…