Aida – pasztell tablókban, dísztelenül

2009. július 31.

Verdi: Aida – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. július 24. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Annalisa Carbonara

Annalisa Carbonara

Viktor Rizsakov rendezése alaposan eltér az általánosan megszokott Aida-kánontól. Hazai viszonylatban elég csak emlékeznünk a két évtizeddel ezelőtti, szintén margitszigeti produkció grandiózus pompájára, a később Pestre transzponált szegedi előadás látványosságára (mindkettő Csikós Attila díszleteivel) vagy akár a rossz emlékű „látványos operá”-ra, amit Giuseppe Raffa jegyzett Szfinx-úsztatással és beígért elefántokkal, s amit végül a magyar technikusi csapat és a Katia Ricciarellit váltó, ragyogó Misura Zsuzsa mentett meg.

Az Aidáról mindenki tud legalább annyit, hogy egy látványos, szemet gyönyörködtető valami, esetleg még a történetet is ismeri nagy vonalakban, s ha adják valahol –  pláne kis reklámot is kap –  megveszik rá a jegyeket. Kockázatos dolog, ha egy rendező arra vállalkozik, hogy külsőségeiben pont azoktól a dolgoktól fosztja meg a darabot, amiért a közönség elsősorban ellátogat a színházba.
Rizsakov egészen egyszerű eszközökkel operál; újít, közben mégis hagyományos marad. Elvet minden csillogást, giccset és cukormázt, mégis látványos a végeredmény. Másfajta látványvilágot teremt, voltaképp még grandiózus is a játéktér, ami pedig talmi dísz, azt a dráma szolgálatába állítja, de erről később.

A nézőtérre belépő nézőt Dmitrij Razumov színpadképe fogadja. A két szélen kartondoboz-szerű falak mentén talapzatokra helyezett vázák – ókori edények – sorakoznak a színpad mélységében végig, múzeumi termet idézve. A színpad előterében balra női, jobbra férfi szobor, háttal a közönségnek. A fő elemek pedig a két hatalmas fal, egy csonka gúla töredékei, a már említett kartondoboz-kiképzéssel. Egyszerre idézik épülő piramis oldalát, máskor templomfalként szolgálnak, s a sziklasírt is ezekből építik. Kifordításukkal pedig bepillantást nyerünk Amneris tüllös budoárjába, s láthatóvá válnak a falak mögött rejlő lépcsősorok, amelyek a játékteret függőleges irányban is kiterjesztik. A kockák, gúlák, háromszögek és téglalapok az univerzumnak háttérvetítésben (látvány: Vladimir Gusev) megjelenő képződményeivel utalnak az ókori egyiptomiak fejlett matematikai-mértani és csillagászati ismereteire is.
A jelmezeket ugyancsak Razumov tervezte: leszámítva, hogy sokszor előnytelenül állnak az egyes szereplőknek (Radames állandóan kivillanó combjai, Aida turbánja, az énekkar szorítóövei), jól igazodnak a játéktérhez. Alapvetően a sivatag homokjának színárnyalatait variálja a tervező, fehér-sárga-barna kollekciót hoz létre fekete betoldásokkal. A királyi pompát csupán a csillogó kiegészítőkre korlátozza, illetve a király figurájának tetőtől talpig beezüstözésére. A ruhák stilizáltak, ugyanakkor ruhaszerűek, kellőképp sokfélék szabásukban, látványosak, érdekesek. A nagy tablóképek pasztell színekben pompáznak. Az etiópok megjelenése a piros pasztell árnyalatait adja a második fináléhoz, illetve Aida is következetesen, végig az etióp színvilágot jelentő rózsaszín-piros-lila kreációt viseli az egyiptomiak között, jelezve ezzel rabszolga voltát.

A rendező és a díszlettervező hatékony munkájának eredménye egy látványvilágában újszerű, az egyiptomi színezetet mégis jól megteremtő, a hétköznapi élethez a megszokottnál tán közelebb álló, s nem utolsósorban a drámára koncentráló előadás. A játékvezetés igazából sok meglepetést nem tartalmaz az előadás nagy részében. Az újdonságok nem túl merészek: a megszokottat más akciókkal helyettesítik, de az adott szituációkkal koherensek. Ilyen például a második kép Phtá-templombeli balettzenéjének (a papnők tánca) koreográfiája. A megszokott tánc helyett a színpad egyik oldalán Radamest díszbe öltöztetik hadvezéri kinevezése alkalmából, a másik oldalon az énekkar eközben sétálgat körbe-körbe… A II. felvonás nyitóképében Amnerist és az udvarhölgyeket nem etióp rabszolgagyerekek tánca szórakoztatja, hanem valamivel nagyobb fiúk táncos mókázása, ami a hölgyeknél láthatóan-hallhatóan sikert arat. A bevonulási jelenet balettjét pedig zászlóforgatás váltotta fel, a rablott kincseket pedig vázákban, kancsókban hozták be, tehát itt sem azok csillogásával kívánta a rendező elkápráztatni a nézőt.
Kínos jelenetet hármat éreztem az előadásban: mindjárt a kezdés, amikor felvonult a teljes énekkar, statisztéria stb., majd se szó se beszéd kivonult, a nyitány alatt pedig érthetetlen rohangálás kezdődött a színpadon. A másik a frissen kinevezett Radamesnek köszönhető: az Amneristől kapott zászló lengetésével vívott küzdelme, eltorzult arca, vicsorgása az amúgy nagyszerű összképet agyoncsapja, nevetségessé válik. Ugyancsak komikus a Nílus-parti jelenetben, amikor Amonasro tőrt ránt, hogy Amnerist leszúrja, aki viszont a templomfal tetején áll, megközelíthetetlen magasságban…

A Nílus-parti jelenet egyébként a legszebb része az előadásnak. A színpad gyönyörű: csillagokkal, háttérképpel és tükrökkel, a folyó hullámzásával teremt varázslatot a díszlet- és a látványtervező. Szárazjéggel némi párát is fújnak az egzotikus miliőbe. Hangsúlyos szerepet kap Aida kendője: először Amonasro tekeri lánya köré honleányi kötelességeire figyelmeztetvén, majd Aida bűvös, szökésre csábító éneke közben fonja körbe vele egyiptomi szerelmét, s persze a múmiává csomagolt Radames megadja magát, s hajlandó etióp földre távozni. Először ekkor jutott eszembe: „Gyűljön mind a Duna-partra…” – azaz, aki tud, menjen el a Szigetre, 31-én, pénteken még van egy lehetőség; ezt az Aidát látni kell. Esetleg a jövő évadban Debrecenben…

Másodszor az előadás végén is erre a következtetésre jutottam. A végére minden a helyére kerül: Radames sírjának zárókövét elhelyezik, a piramis csúcsa lezárja a csonka gúlát, a szerelmesek rövid időre boldogok lesznek, míg lelkük elhagyja a fájdalmak völgyét… Az igazi nagy trouvaille Amneris jelenetével kezdődik. Miután leleplezte és tömlöcbe juttatta Radamest, megválik királynői díszétől, parókájától. Itt az ideje szembenézni önmagával: nincs többé képmutatás, versengés és gőg, nem játszhatja tovább az egyiptomi ikonográfia cifra bábját, az erőszakos, dölyfös királylányt. A bevezetőben jeleztem: a rendező a csillogást, az attól való megszabadulást a dráma szolgálatába állítja. Itt kezdődik ez, s következetesen végigviszi a többi szereplőre is. Amneris tehát, amikor Radamest fogadja, már nem királylányként, hanem egyszerű, érző emberként, szerelmében reménytelenül szerencsétlen nőként könyörög a férfinak, aki hajthatatlan: ő még a bukott hadvezér, de következetesen, hősként vállalja tettéért a büntetést, és Aida iránti szerelmében sem inog meg. S bár Amneris „utoljára” kérte, a visszautasítás ellenére könyörög – szintén saját hajával, pusztán nőként a porban fetrengve, megalázkodva – a hatalom mozgató emberének, Ramphis főpapnak a férfi életéért. Így még egyértelműbb, előre kiszámíthatóbb kudarca: Ramphisnak hivatalát kell ellátnia, könyörtelennek kell maradnia, asszonyi könnyek nem törhetik meg.

A záróképben kiteljesedik a koncepció: Aida megszabadult turbánjától, etióp ruhájától, hosszú, kibontott hajjal, szerelmesen várja Radamest a nagy útra. Radames egyiptomi parókája sincs már itt… A sziklasírban nincs hadvezér, nincs egyiptomi, nincs etióp, nincs rabszolga vagy királylány: két boldogtalan szerelmes talál egymásra keserves földi útja végén. Az egykori hadvezér is esendő emberré válik: „Két karom el nem hárít ily súlyos sziklát”, a beszűrődő templomi ének, a külvilág messze tűnt számukra, most csak egymáséi röpke boldogságuk egyre fogyó pillanataiban. A színpadi gúla összeállt: csúcsa leereszkedett, a piramis egy szomorú szerelem emlékét őrzi.
A tapsrend is következetes maradt a koncepcióhoz: minden szereplő meghajláskor megszabadul fejékétől, legyen az kendő, paróka avagy korona… Az előadás magyar nyelvű feliratokkal ment, külön örömömre szolgált, hogy gyakorlatilag műfordításban jelent meg a szöveg a színpad fölött.

Francesca Provvisionato és Tae Sung Jung

Francesca Provvisionato és Tae Sung Jung

Ami a zenei megvalósítást illeti, a közönség alapvetően reálisan értékelt. Radames románca után egyáltalán nem, Aida első áriája után mérsékelten tapsolt. Az első komolyabb tapsot az Amonasro és az etióp rabszolgák frázisából kibontakozó hatalmas kórustabló váltotta ki, innentől kezdve volt nyert ügye az előadásnak. A zenekar, az énekkar és a szólisták teljesítményére is az jellemző, hogy az előadás előrehaladtával a kezdeti bizonytalanságokon túljutva egyre összeszedettebbé vált, beérett. A Debreceni Filharmonikus ZenekarKocsár Balázs vezényelte, s a Nílus-parti jelenetben már olykor poétikus magasságokba emelte.

Csokonai Színház Énekkara és a Maróthi György Pedagógus Kórus (Karigazgató: Pálinkás Péter) zenei összhangja nem volt mindig tökéletes, de a nagy finálékban remek összteljesítményt nyújtottak, megérdemelten arattak sikert. Mozgatásuk viszont nem hozott sok újat az előadásba, noha sokat kellett járkálniuk ide-oda, fel s alá. Ez utóbbi nyilván nem könnyítette meg feladatukat.

A nemzetközi szereplőgárdából kiemelkedik a magyar színeket képviselő Palerdi András, aki Ramphis szerepét játszotta, kiállásában és hangjában kellő tekintélyt parancsolva a figurának. Erőteljes basszusa a szerep első számú hazai birtokosává teszi még hosszú évekig.

A magyar csapat méltó tagja volt még talpig ezüstben Szvétek László, aki a fáraó kis szerepének is kellő súlyt tudott adni hangjával.

A Hírnök szólama Böjte Sándornak okozott nehézséget, s a főpapnőt éneklő Gaál-Wéber Ildikó sem tudta egyelőre hangjával megszólítani az égi szférákat.

A címszerepben a tavaly Manon Lescaut-ként megismert Annalisa Carbonara lépett fel. Erőteljes, szép és kifejező drámai szoprán birtokosa, szerepformálása kifinomult és kifejező, noha eszköztára kevéssé sokrétű. Szenvedése és vívódása éppúgy hiteles, mint a záróképben feltörő örömmámora, az örök hazába indulás lelkes készülődésének megjelenítése. Hibát csupán első áriájának magas fekvésében, illetve a Nílus-parti ária egy-egy kényesebb pontján, illetve egy rossz levegővételkor hallottam, de ezek apróságok a szerep súlyához és terjedelméhez mérten. Amit inkább sajnálok, az az éteri pianók hiánya, azoké, amelyekkel hazai Aidáink kényeztettek el bennünket az évek során.

Riválisát, a féltékenységében és erőszakos rajongásában kegyelmet nem ismerő, majd a történet végére megtisztuló királylányt Francesca Provvisionato alakította igen meggyőzően. Utolsó felvonásbeli kálváriája, vergődése önmagában is elismerésre méltó színészi teljesítmény. Világos mezzója jól, egyenletesen bírta a szólam követelményeit, küzdelmet csupán a II. felvonás eleji „Ah, vieni amor mio…”  frázis magas indításánál érzékeltem – nyilván az énekesnő is –, ezért a másodszori és harmadszori ismétlésnél más, takarékosabb de biztosabb énektechnikai megoldást keresett.

Tae Sung Jung alapvetően sötétebb tónusú, szép tenorhang birtokosa, de a hiányos énektechnikai tudás kínos gikszereket idéz elő például a románc záró szakaszában, továbbá légzéstechnikai hibák teszik lehetetlenné kitörését a középszerűségből. Dicsérendő azonban igyekezete; az előadás második felében ő is jobb formáját hozza.

Sajnos az Amonasrót éneklő Salvi di Salvo is a középszerűséget képviseli; hangja is, szerepformálása is jelentéktelen. Jelenetei csak akkor válnak izzó drámává, ha a partnerek megteremtik azt.

A táncosok mozgalmasabbá teszik az előadást, bár koreográfiájuk legtöbbször akrobatika, néhol azonban szétcsúsznak, nem mindig sikerül együtt lépniük (koreográfus: Gemza Péter). Leginkább talán Amneris hálótermében kell figyelni rájuk, mozgásuk a humort sem nélkülözi. Olykor egy-egy szereplő köré csoportosulnak valami végzetszerűséget sugallva, máskor fölösleges és erőltetett jelenlétük a színpadon, mint például a nyitány alatt.

Ígéretes előadás a debreceniek Aidája. Még egy kicsit ráncba kell szedni, egyes jeleneteket átgondolni, s ha minden szerepre sikerül megfelelő rangú énekest kiállítania, akkor valóban büszke lehet a Csokonai Színház erre a formabontóan hagyományos, a második felében kifejezetten poétikus, szépen hangolt Aidájára. Bátor tett volt, de jól sikerült!

(Fotók Szkárossy Zsuzsa)

Hasonló bejegyzések