Kodály-hangverseny a Syma-csarnokban, 2006. november 25. – ÁDÁM TÜNDE kritikája
Egy csarnoknyi ember hallgatott Kodály-műveket ezen az estén, és jól érezte magát.
Egyetlen mondattal így lehetne összefoglalni a koncertet, és mindent el is mondtunk – a jelentőségét nem kell magyarázni.
Az 1200 fős, többségében amatőr, iskolai kórus az egyik oldalon, és vagy kétszer ennyi ember a másik oldalon. Középen színpad, táncosokkal, szólistákkal, a zenekar „majdnem igazi” árokban, a zenészeket és a karmester-karnagyot, Záborszky Kálmánt a kivetítőn láthatta a publikum.
A két részből álló program első felében elhangzott a Galántai táncok a Szent István Király Szimfonikus Zenekar előadásában, majd a kórusok mutatták be Nagyszalontai köszöntő és a Gergely-járás című Kodály-darabokat. A Kállai kettőst zárásképpen főiskolások táncolták el vokális kísérettel.
Néhány beszéd és köszönetnyilvánítás tarkította még az első félidőt, na és a rácsodálkozás: lehet szponzorokat találni komolyzenei eseményhez is?
Közben akklimatizálódunk, megszokjuk a légkondicionáló állandó zúgását, ám a hideget nem, de legalább örülünk, hogy nem volt ruhatár.
Következik a lényeg, ahogy a konferansz nevezi: amiért tulajdonképpen összejöttünk. A Székely fonó.
És tényleg: a Kodály-év közeledtével az Operaházon kívül kell keresnünk ezt a művet, és olyan szereposztásban találjuk meg, ahogyan az Operában nem nagyon. Elég csak annyi, hogy két olyan hang együtt, egy produkcióban, mint Kovács Annamáriáé és Wiedemann Bernadetté, kimeríti a luxus fogalmát. De helyén van mindenki, nem is mennék bele, hogy kit mennyire támogat a hangosítás, vagy éppen mennyire nem.
Annyi nyári fesztivál és megoldatlan hangosítású rendezvény után éppen egy lelkesedésből, rendhagyó helyszínen létrehozott előadáson láthatok először olyat, hogy a szólistáknak nem ragasztanak mikrofont, hanem egyszerűen az arcuk előtt helyezkedik el, ami minden könnyűzenei eseménynél evidens, csak valamiért nem tudják/akarják átültetni a komolyzenei gyakorlatba. Most annak taglalásától is tekintsünk el, hogy az opera nem kihangosításra kitalált műfaj, hiszen a lényege éppen az énekhang eljuttatása a közönséghez pusztán a helyszín akusztikáját igénybe véve, de ez szabadtéren vagy egy csarnokban nem lehetséges.
Az sem vesz le az este varázsából, hogy a zenekar nehezen hangosítható, halkabb is, mint kellene, a kórus méreténél fogva szintén megdolgoztatja a hangmérnököket, de ezek nem fontos dolgok.
A szervezők nagyszabású koncertet akartak, és nem is érték be a koncertformával. Ha már Fonó, és vannak hozzá jelmezek, díszletek, akkor legyen valódi előadás. Az Operaházból kölcsönzött kellékekkel Horváth Zoltán vállalkozott a rendezésre. A kerényizmusokat kirendezi belőle (semmi vonatozás és ballonkabát), a fonó hangulatát lopja be a csarnokba – ha belegondolunk: sajátos élmény egy múlt század eleji fonó ebben a nagyon 21. századi épületben…
A színpadi mozgásoknak van célja és értelme, a rendező nem törekszik többre, mint a mű előadására, és ez éppen elegendő.
Akik részt vesznek benne, élvezik. Ez világosan látszik a végén, amikor a betanító karnagyokat közösen köszöntik nézők és előadók, de érezni már közben is.
A nézőtéren ülők jelentős része családtag, hiszen ki ne lenne kíváncsi csemetéje fellépésére?
De a hangulatért más is felelős: a zene maga. Ez a jó néhány korosztály, melyek képviselőit látni lehetett a nézőtéren, a sajátomat is beleértve, tehát a huszonéveseket is, még régi ismerősként üdvözölte az elhangzott dalok többségét, hiszen ezek általános és középszintű énektanulmányaink részei voltak, bevésődtek egy életre. A szemben ülő, mai iskolások szintén megtanulták, elénekelték a dalokat, mert meg akarták tanulni, és szabadidejükből áldoztak rá. És nem utolsó sorban: találtak olyan tanárt, aki vállalkozott erre, énekkart szervezett és/vagy vezet az iskolában – szintén önkéntes alapon.
Megtanultuk, megismertük tehát mi is és ők is, de vajon a következő generációk heti fél énekórában mire jutnak majd ezen a téren? Gondolhatjuk, hogy nem veszít semmit, aki „ismeretlen műként” találkozik majd egyszer Kodály Székely fonójával, ha ugyan találkozik vele. De az este végén azt kellett mondanom: nagyon örülök, hogy velem nem így történt, és hiszem, hogy nem vagyok egyedül.