A sztárok védelmében

Miklósa Erika és vendégei a Művészetek Palotájában – 2007. február 9. – BÓKA GÁBOR kritikája

Miklósa Erika
Miklósa Erika

Miért is szeretünk világsztárokat hallgatni?
Nem csupán azért, mert mindannyiunkban van valamennyi sznobság, akár bevalljuk, akár nem. Jóleső érzés az embernek azzal dicsekednie: hallottam ikszet és ipszilont, az egyik épp most debütált a Metben, a másik Bécsből ruccant át hozzánk egy előadásra. Ó igen, rendkívül közvetlen emberek is ráadásul, nagyon aranyosan mondták, hogy „Hi!”, amikor az autogramosztásra került sor…
Nem, nem csupán ezért. De a sztárokkal való ismerkedés annak is elengedhetetlen feltétele, hogy jobban el tudjuk helyezni saját operaéletünket a nemzetközi koordinátarendszerben. Mert amíg élő produkciókat csak hanglemezélményekkel hasonlítunk össze – nos, elképzeléseink akkor is lehetnek, de ezekben a személyes találkozáskor könnyen csalatkozhatunk. A Magyar Állami Operaház hajdan sokat tett azért, hogy a nemzetközi operaélet krémjét képviselő énekesek ha nem is sűrűn, de legalábbis rendszeresen, egy-egy estére szóló vendégfellépés erejéig láthatóak-hallhatóak legyenek Budapesten. Ezek az idők elmúltak, ma már az igazi sztárok operaházi fellépése ritka, mint a fehér holló: az utóbbi tíz év általam őrzött emlékeiből csupán Anja SiljaRenato BrusonPaolo GavanelliJevgenyij Nyesztyerenko és Ramón Vargas fellépését említhetem üdítő kivételként – s azt most nem feszegetném, hogy közülük hányan voltak pályájuk csúcsán a vendégszereplés időpontjában…

Roberto Scandiuzzi
Roberto Scandiuzzi

Mint oly sok operai nyavalyára, a Művészetek Palotája a külföldi sztárok hiányára is próbál gyógyírt találni. Február 9-i operagálájukon hazai csillagunk, a Budapesten amúgy szintén igen ritkán hallható Miklósa Erika mellett két valódi világsztár, Joseph Calleja és Roberto Scandiuzzi lépett pódiumra. Szereplésük az alapvetően pozitív élmény mellett sem nélkülözte a tanulságokat.

Scandiuzzi – az est csalódása. Az elsőként előadott Attila-áriában (Verdi operájának részlete) is felfigyelhettünk arra, ami aztán az egész estére rányomta a bélyegét: az olasz basszistának gondjai akadtak a mélységek tiszta kiéneklésével: ezek vagy nem szólaltak meg, vagy csak hamisan és torz hangképzés mellett. Ugyanakkor imponáló volt maga a hanganyag, az igazi olasz basso cantante-hang, tetszetős volt az ária megformálása is – Scandiuzzi hallhatóan otthon van a Verdi-stílusban. Jobban sikerült a Bellini-részlet (Rodolfo áriája Az alvajáróból) előadása, itt a kellemetlen mélységek sem gátolták annyira az énekest. Más szempontból volt problematikus a Szerelmi bájital két részletének tolmácsolása: szembetűnő volt, hogy Scandiuzzi bizony nem mindig bírta szusszal a hadaró részeket. Nem tudhatjuk azonban, hogy ez technikai hiányosság-e nála vagy csupán készületlenség: feltűnő módon ugyanis a két Donizetti-számot kottából énekelte Scandiuzzi. Rejtély számomra, hogy miért történt így, ha azonban a készületlenség nyomta rá bélyegét a szereplésre, az több mint kellemetlen. Szeretném hinni, hogy Budapest nem az a hely, ahol bármit el lehet adni.

Joseph Calleja
Joseph Calleja

Joseph Calleja nem állított minket ilyen kínos rejtvényfejtés elé, az ő művészete legelőnyösebb oldaláról mutatkozott meg ezen az estén. Mindenekelőtt a különleges színű hanganyagot kell kiemelnünk, azt a nem annyira fényes, mint inkább matt, pasztelles hangszínt, ami egyedivé teszi Calleját kortársai között. De ez csupán természeti adottság – a kérdés az, hogyan sáfárkodik vele a művész. Jelentem, az első találkozáskor szerzett tapasztalataim ebből a szempontból is kedvezőek. Az elsőként előadott Macbeth-részlet (Macduff áriája) még csupán bemelegítésnek tűnt, de már itt is felfigyelhettünk Calleja éneklésének erényeire: az átgondolt és ízléses frazeálásra, a tenorista-manírokat kerülő előadásmódra. Ebből a szempontból még tanulságosabb volt az abszolút slágerszám, a La donne è mobile előadása az est második részében: feltűnt, hogy a máltai énekes mennyire nem slágert, hanem dallamot énekel, hogy mennyire kerüli a csúcshangok kiugratását, hogy mennyire integrálja azokat a dallamívbe – hogy mennyire a bel canto felől közelíti meg Verdi örökzöldjét. Ez az előadás számomra fölért az ária egyfajta rehabilitációjával.
A csúcspont azonban egyértelműen a Nemorino-románc tolmácsolása volt: Calleja itt még egy csodálatos diminuendóval is megajándékozott minket a záróhangon – ez különösen szép ajándék volt tőle, mivel ezekkel még meggyűlt a baja a Macduff-áriában. A Miklósa Erikával énekelt két duett (a Lammermoori Lucia és a Rigoletto részletei) szintén szépen sikerültek. Ugyanakkor a Lucia-duettet hallgatva előtérbe tolakodott bennem egy emlék, az a leheletpiano, amivel Vargas indította a „Verranno a te sull’aure” szakaszt 2003 júniusában az Erkel Színházban. Ilyen technikai bravúrt és egyben finom művészi megoldást Callejától nem hallhattunk. De Calleja még csak 29 éves, és már most is kiváló. Rajta múlik, hogy lesz-e belőle nagy énekes. Én mindenesetre szívesen ellenőrizném fejlődését a közeljövőben.

Miklósa Erika is kiváló formában volt ezen az estén. A Lucia-áriában ugyan még hiányolhattuk a tartalmasan megszólaló mélységeket, és érezhettünk némi technikai bizonytalanságot, utána azonban már felszabadult éneklésnek örülhettünk. Kiváló volt a Gilda-ária: Miklósa, noha teljes technikai fegyvertárát megcsillogtatta, elkerülte a gálákon még inkább fennálló veszélyt, hogy bravúrszámmá alakítsa ezt az egyik legbensőségesebb Verdi-áriát. Ízes komédiázást, ugyanakkor eleganciát hallhattunk az Adina–Dulcamara-kettősben, és a zárószám, Elvira áriája A puritánokból is bravúrosra sikerült – külön köszönet azért, hogy nem slágerrel, hanem hazánkban ritkaságnak számító részlettel ért véget az est. A gála a Miklósa-estek hagyományához híven ezúttal is magyar népdallal zárult.

Medveczky Ádám kiváló formában vezényelte a szolid, megbízható színvonalon muzsikáló MÁV Szimfonikus Zenekart. Két számban Gémes Katalin is közreműködött, a tőle megszokott jó színvonalon szekundálva az est főszereplőinek.
Mondanám, hogy szívesen látnám az est szereplőit legközelebb az Operaházban. De mivel már elmúltam tizennyolc, inkább azt mondom: várom a folytatást, a jövő évi Miklósa-gálát – remélhetőleg újabb sztárvendégekkel.