A szabályt erősítő kivétel?

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2008. március 25. BÓKA GÁBOR kritikája

Operakritikáim immár két évre visszatekintő sorozatában megszámlálhatatlan alkalommal kényszerültem arra, hogy rövidebb-hosszabb terjedelemben részletezzem a kritikusra leselkedő veszélyeket, vagyis azon nehézségeket, melyek megakadályozzák a legalább célként megfogalmazott (de a valóságban persze el sosem érhető) objektív ítéletalkotást. Ezek többnyire a körülmények és az elérni kívánt cél közötti kiáltó ellentétekből fakadnak (melyekkel általában a Magyar Állami Operaház előadásain szembesülünk), vagy éppen a művészi erők nem megfelelő összeválogatásából (mint az a Müpa nem egy félig szcenírozott produkciójában előfordult) – vagyis többnyire művészeten kívüli kérdésekről vagyok kénytelen értekezni, és ritkán nyílik mód arra, hogy szigorúan művészi szempontból ítélhessek meg egy produkciót. Hogy minden külső tényezőtől eltekintve csak arra koncentrálhassak: tetszik-e, amit látok-hallok, és ha igen, miért?

Kocsis Zoltán, Wiedemann Bernadett, Fried Péter (Fotó: Felvégi Andrea)
Kocsis Zoltán, Wiedemann Bernadett, Fried Péter
(Fotó: Felvégi Andrea)

Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán Bartók-estje (immár hagyo-mányosnak tekinthető módon a zeneszerző születésnapján, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében) tálcán kínálta ezt a lehetőséget. Kocsis kiváló Bartók-interpretációit dicsérni hálás feladat, a megvalósítás minősége a karmester és a kitűnő formában lévő zenekar miatt többé-kevésbé garantált – figyelmünket hát a körülmények szerencsés együttállásának köszön-hetően a végső kérdésekre fordíthatjuk.  Várakozásunkban nem is kellett csalódnunk: a zenekar technikailag felsőfokon uralta a cseppet sem könnyű anyagot (az opera mellett a Hegedűverseny szólalt meg a koncerten, Kelemen Barnabás szóló-jával), Kocsis minden ízében kidolgozott, koncepciózus előadást vezényelt.

Kifogást csak a végső kérdések tekintetében emelhetnék tehát – és sajnos élnem is kell e lehetőséggel.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs kétségbe vonni Kocsis Zoltán hozzáértését – ha valaki a világon igazán sokat tud a hiteles Bartók-interpretációról, úgy az kétség kívül ő. Az elmúlt években, a készülő lemez- és kottaösszkiadás kapcsán számos interjúban fogalmazta meg elképzeléseit az adekvát tolmácsolás mikéntjéről – nincs kétségem, hogy a legfontosabb szempontok (a szerző által előírt metronómszámok betartása, a Bartók-zene legalább öt különböző gyökerének egyaránt alapos ismerete és kamatoztatása, a zongoraművész Bartók bizonyos stíluselemeinek átmentése a zenekari művek interpretációjába) most, A kékszakállú herceg vára tolmácsolásakor is érvényesültek. Amit mégis hiányoltam, s ami miatt mégis hiányérzettel távoztam a koncertet követően, az olyasvalami, amit egzakt módon megfogalmazni nagyon nehéz, s ami, tartok tőle, végképp túlmutat az objektivitás keretein, s az interpretáció megítélésének abszolút szubjektív rétegéhez tartozik. Az előadás érzelmi telítettségéről beszélek, illetve annak érzésem szerinti hiányáról.

Itt érdemes tenni egy megjegyzést. Tudjuk: Bartók koncepciójának tekinthető az a felfogás, miszerint a két szereplőnek többé-kevésbé tartózkodnia kell az érzelmileg átfűtött énekléstől, lévén a külső és a belső dráma egyaránt a zenekarban játszódik le. E tekintetben, úgy sejtem (noha teljesen biztos nem lehetek benne, de erről majd később), az előadás korrekt volt. Másrészt érzésem szerint ezúttal nem csak a szólisták éneklése, de a zenekari játék is nélkülözött mindenfajta érzelmi telítettséget, ami viszont már komoly hiányosság. Az eredmény egy technikai értelemben perfekt, de hideg, a valódi drámát kibontakoztatni nem tudó interpretáció. Kénytelen vagyok itt bizonyos összehasonlítást tenni. A mostani koncertet megelőzően négy karmester interpretációjában hallottam élőben a művet, részint koncerten, részint az Operaházban. Mind a négyük – szigorúan ábécésorrendben: Fischer Ádám, Fischer Iván, Kovács János és Oberfrank Péter – tolmácsolása egyaránt magas fokú műismeretről tanúskodott, nem nélkülözte az alapos kidolgozottságot (ami Kovács és Oberfrank esetében bizonyos fokig ki volt szolgáltatva a repertoárrendszer ingadozásának), de amit ennél fontosabbnak tartok: a szuggesztivitást sem. Kocsis interpretációja, meglehet, autentikusabb forrásokon és eredetibb megközelítésen alapul, mint a négy kollégáé – ugyanakkor kénytelen vagyok azt mondani: a magyar zenekari kultúra általános színvonal-emelkedésének köszönhetően már nem nyújtott annyi pluszt az általa prezentált technikai perfekció, mint amennyi hiányérzetet távolságtartó műszemlélete okozott.

Az NFZ Bartók-estje (Fotó: Felvégi Andrea)
Az NFZ Bartók-estje (Fotó: Felvégi Andrea)

További probléma a szólisták teljesítménye – de nem tudom, mindezért mennyire van jogom őket hibáztatni. A harmadik emeleten ülve hangjuk meglehetősen korlátozott mértékben jutott el hozzám. Wiedemann Bernadett pompás orgánuma és elsöprő erejű Judit-alakítása azért így is megtette a hatását, Fried Péter Kékszakállúját azonban jószerivel csak a piano részekben lehetett hallani, így mostani szerepformálásáról nem is tudok véleményt alkotni. Mivel azonban korábban is hallottam már Friedet a szerepben, a mostani problémát hajlamos vagyok vagy egy esetleges indiszpozíció, vagy az esetlegesen előnytelen akusztikai körülmények (a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem állítható akusztikája nem mindig a legbarátságosabb az énekhangokkal szemben), vagy újfent csak a zenekart olykor túlvezérlő karmester számlájára írni.

Összességében tehát csalódással távoztam Kocsis Kékszakállújáról – s nem csak azért, mert az elmúlt évek kiváló Bartók-tolmácsolásai, főképp A fából faragott királyfi emlékezetes megszólaltatása nagyobb reményeket keltett bennem, hanem azért is, mert tavaly nyáron a Pelléas és Mélisande tolmácsolása Kocsis kiváló opera-karmesteri adottságairól is meggyőzhetett minden kételkedőt. Csak remélni tudom, hogy a mostani előadás mindössze az első lépcsőfok az összkiadás remélhetőleg kiváló Kékszakállú-lemeze felé – vagy a szabályt erősítő kivétel a zongorista–dirigens Bartók-előadásainak sorában.

(Fotók: Felvégi Andrea)