A régi motoros esete az újoncokkal

2007. május 14.

Szerelmi bájital az Erkel Színházban, 2007. május 5., 12. – ÁDÁM TÜNDE kritikája

Szüle Tamás és Simon Krisztina (Fotó: Éder Vera)

Szüle Tamás és Simon Krisztina (Fotó: Éder Vera)

Történt egyszer, nem is olyan régen, úgy döntöttek az illetékesek, hogy új csapatot állítanak be egy megrendezetlen, rendező nélküli produkcióba, amely régebben (utoljára két éve) azért működött, mert profik csinálták – és színházat csináltak. Álljon itt csak egy név: Gregor Józsefé.

Általában híve vagyok a fiatalításnak: adjuk meg a lehetőséget a bizonyításra, de – könyörgöm! – adjuk meg a feltételeket is hozzá, különben a merész vállalkozás kétes eredménnyel járhat.

Az új csapat egyetlen régi tagja a Dulcamarát (beugrással) mind a négy előadáson alakító Szüle Tamás, akit már csak azért is jó ott látni a színpadon, mert tudja, miért van ott, nem téved el, és ezeréves szerepében nemcsak megbízható színvonalat hoz, de élvezi is.
Rajta kívül mindenki újonc. De nem egyformán.

Wierdl Eszter és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Wierdl Eszter és Molnár Levente (Fotó: Éder Vera)

Hármuk közül Wierdl Eszter tagja legrégebben a színháznak, de nem pusztán ennyi az előnye: egy-részt Kovalik Balázs tanítványa volt, másrészt dolgozott már rendezőkkel (és itt gondolok Zsótér Sándor-ra, Vidnyánszky Attilára, vagy legújabban Ascher Tamásra). Adinaként is feltalálja tehát magát a színpadon, különösebb irányítás nélkül is természetesen viselkedik, megalkot és végigvisz egy figurát, nem mellesleg a legstabilabb vokális teljesítményt hozza emellett.

Közbülső eset Molnár Levente, aki rövid idő alatt sok produkcióba állt már be az Operaházban, de mindeddig egyetlen esetben sem került olyan rendező(k) kezébe, aki(k)nek segítségével az eszköztárát érdemben bővíthette volna, így aztán gyakorlatilag mindig ugyanazt látjuk tőle. Hogy ez most mégis sikeres, az annak köszönhető, hogy Belcore, az általa életre keltett szereplő beleillik a szokásos manírokba. Beállása egyértelmű nyereség: ezúttal olyan szerepet kapott, amely alkatának és hangjának is tökéletesen megfelel.

Wierdl Eszter és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)

Wierdl Eszter és Brickner Szabolcs (Fotó: Éder Vera)

A harmadik „újonc” a Nemorinót éneklő Brickner Szabolcs, aki egyelőre tényleg csak énekli a szólamot, kicsit iskolásan, de azért van okunk örülni: végre egy tenorszerű tenorhang a fiatalok között – ideje volt már. A hang tehát adott, ha akarom, szép is, és a hangerő is megvan, így aztán nem is értettem eleinte, miért nem mer hátat fordítani az énekes a közönségnek, hiszen hallható maradna úgy is. De Nemorinónk karmesterfüggő, egy pillanatra sem veszi le a szemét róla, így a legforróbb, Adinának szánt vallomásokat is Oberfrank Péternek rebegi el – naná, hogy kikosarazzák. De a viccet félretéve: leginkább neki kívánom, hogy találkozzon végre rendezővel, addig meg tanuljon az idősebb kollégáktól: bőven van, akitől lehet. Hősünk amellett, hogy sosem néz arra, akivel beszél, akkor is a legrosszabb, legósdibb manírokkal él, amikor egyedül van, például a románc alatt, amit különben szépen énekel (még nem előad, mert ez az én szótáramban azt jelenti, hogy a hang ki is fejez valamit azon kívül, hogy kottafejeket szólaltat meg sorjában).

A mérleg? Először is: öröm, hiszen régóta hiányzó sikerdarab került újra repertoárra, a főszerepekben sikerrel debütált az új csapat, és idővel bizonyára összeérik a produkció. Ugyanakkor mindkét szombat estét megelőző pénteket az Operaházban töltöttem, a Karnyóné előadásain, így még erősebb volt a kontraszt: egyrészt láttam, mennyire élvezik és lubickolnak szerepeikben a Vajda-opera szólistái, másrészt sajnálom, hogy a Donizetti-darab szereplőinek mindez nem adatott meg – egyelőre. De bizakodva várjuk a folytatást.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések