A régen várt találkozás

2008. december 22.

Giacomo Puccini: A Nyugat lánya – Művészetek Palotája, 2008. december 15. BÓKA GÁBOR kritikája

Olga Romanko  (fotó: Pető Zsuzsa)

Olga Romanko (fotó: Pető Zsuzsa)

Vajon értékén kezeljük-e Puccinit? – Ez a sokszor feltett kérdés ötlött fel bennem újra múlt hétfőn, A Nyugat lánya koncertszerű bemutatója után.
Közben nemigen volt időm effajta filozofikus problémákon morfondírozni: az előadás olyan koncentrált és erős volt, hogy nem engedett ki bűvköréből. S éppen ez késztetett arra, hogy újra feltegyem a költői kérdést. Tudjuk-e, miről szól valójában Puccini életműve? Biztos, hogy csak a kis dolgok költője lenne? Hogy csak a mindennapi, egyszerű emberek apró sorsait mutatná be nekünk? A Nyugat lánya legalábbis cáfolni látszik ezen közhelyeket.
Közhely az is, hogy Puccini utolsó művében, a Turandotban maga is igyekezett átlépni a mindennapi dolgok szférájából a mese, sőt a mítosz világába; ha úgy tetszik, a realizmusból a szimbolizmusba. A korábbi operák hús-vér embereivel szemben Kalaf és Turandot szimbólumok: nem egyénített jellemek, hanem általános tulajdonságokkal felruházott mesealakok. S egyáltalán: a Turandot minden szempontból új utakat nyitott a Puccini-életműben, rengeteg előzmény nélküli jellemzővel zárja le az életművet. Első látásra. Mert ha jobban odafigyelünk, láthatjuk, hogy – példának okáért – a pusztító, kegyetlen nőalak sem Turandot képében jelenik meg elsőként a Puccini-életműben; megelőzi őt az Angelica nővér Hercegnője. A szerelem mitizálása már a Manon Lescaut óta állandó jellemzője a Puccini-operáknak – a rejtett mitizálás végül a Turandotban válik egyértelművé, nyílttá. Nem újdonság a transzcendencia irányába való elmozdulás sem: a Turandot misztikus, földöntúli színezetű, a császárlányt mintegy istennővé avató gyermekkórusa egyenes következménye az Angelica nővér csoda-jelenetének – s itt jegyezném meg: magam sosem értettem egyet azokkal, akik sikerületlennek, s ennek következtében hiteltelennek, Puccini világán túlmutatónak értékelték az Angelica nővér befejezését. Lehet hiteltelen – ha rosszul adják elő. Ez azonban nem Puccini hibája. Mint ahogy az sem, ha A Nyugat lánya előadói nem veszik észre: hiába a megvesztegetően reálisnak tűnő közeg, a darab nem mindennapi történet, hanem példabeszéd. Ha úgy tetszik, mese. Ennyiben tehát A Nyugat lánya is a Turandot előzményei közé sorolható.

Jelenet az előadásból  (fotó: Pető Zsuzsa)

Jelenet az előadásból (fotó: Pető Zsuzsa)

De vajon miért mese, miért példabeszéd? Puccini levelezését vizsgálva semmiféle támpontot nem találunk arra vonatkozóan, hogy más igényekkel lépett volna fel az ezúttal szokatlanul hosszúra nyúló librettóvadászat közben, mint korábbi operái esetében. Vagyis, hihetnénk, ugyanolyan hatásos és mindennapi szöveget keresett, mint korábban. Meglehet, így is volt, az eredmény azonban más lett. Elemzők egy része értetlenül áll A Nyugat lánya szövegének gyenge minősége előtt: a leggyakoribb vádak, amelyek érik, a valószerűtlenség (vagyis hogy az ábrázolt események még a western műfaján belül is kevés valószínűséggel történhettek volna meg – hát még egy realista operában!) és a hamisság (vagyis hogy az ábrázolt jellemek és szituációk a valószerűtlen eseményeken túlmutatóan sem sokban kapcsolódnak a valósághoz; nem életből ellesett elemek, hanem az idealista fantázia szüleményei). Ezek a kifogások, úgy hiszem, csak akkor merülnek fel, ha realista operaként tekintünk A Nyugat lányára.

Olga Romanko és Lee Yeong-Won (fotó: Pető Zsuzsa)

Olga Romanko és Lee Yeong-Won (fotó: Pető Zsuzsa)

Ha azonban így nézzük az operát, el kéne fogadnunk, hogy Puccininak mind az ízlése, mind a dramaturgiai érzéke kihagyott ez alkalommal. Máskülönben miként követhetett volna el olyan szarvashibát, hogy Jack Rance figuráját egész egyszerűen ejti, hogy nem zárja le sorsát, hanem szó nélkül hagyja eloldalogni a III. felvonás végén? Másrészt: ha elfogadom, hogy a darab nem realista, hogy ezúttal nem a szereplők jellemfejlődése, lélektana áll a középpontban, hanem hogy a cselekedetek világító példaként szolgáljanak – akkor mindjárt érthetővé válik az amúgy teljesen váratlan befejezés: mind az aranyásók lélektanilag motiválatlan megbocsátása, mind Rance csendes beletörődése. S értelmet nyernek az olyan zsánerszerűnek ható pillanatok is, mint az első felvonás fináléját diszkréten kísérő „zümmögőkórus” – lám, a „motiválatlan” zenei részletek már a Pillangókisasszonyban is feltűntek…

Egyáltalán nem mellesleg: A Nyugat lánya szövegkönyvéhez a többi Puccini-darabtól eltérően előszó is tartozik. Ez nagyszerűen mutat rá a darab kettősségére: miután részletezi az aranyláz történelmi hátterét, a végén kijelenti: „Félelmetes és komor háttér – előtte játszódik le a három főszereplő története – a szerelem és az erkölcsi megváltás drámája: A Nyugat lánya”. Vagyis a realizmustól elszakadó darabértelmezés egyáltalán nem áll szemben a szerzői szándékkal – legalábbis az „erkölcsi megváltás” kifejezés erre látszik utalni. S ez, az erkölcsi megváltás teszi hitelessé a Puccini-életműben először felbukkanó happy endet. Nem arról van szó, hogy az idősödő Puccini már nem szívesen végzett kedves szereplőivel, hanem arról, hogy ez a darabtípus egyszerűen megkívánja a boldog befejezést: egy példázat nem végződhet a jók bukásával és a rosszak győzelmével – a tragédia nem példázat, és a példázat nem tragédia. Ám a happy end persze nem mentes a kérdőjelektől: a szerelmesek boldogsága még a világ végén lévő Californiánál is csak egy lépéssel odébb teljesedhet be. „Addio, dolce terra” – énekli Minnie és Johnson távozóban, s ez önkéntelenül az olasz opera egy nagy búcsúkettősének szövegét idézi emlékezetünkbe: „O terra addio, addio valle di pianti”. Minnie-ék távozása is az életből való kilépés lenne, akárcsak Aida és Radames megdicsőülése? Magam inkább egy korban hozzá közelebb álló darabbal rokonítanám A Nyugat lánya befejezését, sőt az egész darabot: Janáček Jenůfájával. A realizmus és a példázatszerűség egyidejűsége, a bukott, de mégis a legmagasabb erkölcsi rangra emelkedő nőalak, s végül a világból való kilépés, a külön világ megalkotásának vágya, s az e felé tett első lépés – mindez szorosan a Jenůfához kapcsolja A Nyugat lányát. Melynek igazi, felfedező erejű színpadi megvalósításával még adósunk a világ operajátszása.

Olga Romanko és Alexandru Agache (fotó: Pető Zsuzsa)

Olga Romanko és Alexandru Agache (fotó: Pető Zsuzsa)

A Művészetek Palotája méltó előadással adózott a remekműnek. Jót tett, hogy ezúttal „csak” koncertszerű előadást hallottunk – legalábbis a korábbi félszcenírozott produkciók többségének alapján ezt kell mondanom. S noha az I. felvonás bevezető jelenetei, az aranyásók zsánerképei kicsit furcsán hatnak színpad nélkül, Minnie megjelenésétől, mikor más dimenzióba lép át a dráma, a produkció is végleg a helyére került. Köszönhető volt ez mindenekelőtt a varázslatos Olga Romankónak, aki egy csapásra megteremtette maga körül a tisztaságnak és a belevalóságnak azt a különös elegyét, ami Minnie sajátja. Sokan kifogásolták, hogy nem elég fiatal a szerephez – magam nem gondolom, hogy Minnie feltétlenül csitri, ellenkezőleg: cselekedeteiből feltűnően nagy élettapasztalat árad. Ez a tapasztalat, ez a sokat tudó, mégis naiv derű lengte körül Romankót, s tette felejthetetlenné az alakítást – mely színpad híján is teljes volt, s nem csak megbízható, a gyilkos szerepet végig uraló vokális produkció miatt.

Carlo Montanaro (fotó: Pető Zsuzsa)

Carlo Montanaro (fotó: Pető Zsuzsa)

Romanko méltó párja volt a kicsit egysíkú szerepét felsőfokon uraló Alexandru Agache Rance-ként: egy-egy hatásos megszólalása nyomán olykor a hideg futkározott a hátamon, az I. felvonás monológjában viszont az őszinte fájdalom hangját is meg tudta szólaltatni. A II. felvonás fináléja Romanko és Agache előadásában pedig olyan intenzitású produkció volt, amilyenben ritkán van részünk, s ami után joggal tört ki az ováció.
Csak egy fokkal volt halványabb Lee Jeong-Won – ám magához képest ő is határozottan előrelépett: még sosem hallottam őt ilyen felszabadultan énekelni. A személyiség oldódása azonban egyelőre nem jár együtt annak kiteljesedésével, izgalmasabbá válásával, Johnson ebben az előadásban inkább volt félszeg fiatalember, mint bandita – így az énekes produkciójában most is a lefegyverzően szép színű, olaszos tenorhangot, és a magabiztos technikát csodálhattuk elsősorban.

A kisebb szerepek alakítói közül kiemelkedett a Jake Wallace énekmondó vándort alakító, különösen szép hangú Kovács István, az aranyásók legfontosabbikát, Sonorát alakító Haja Zsolt, és az Ashbyként színre lépő Palerdi András.

Kiemelkedően jó volt a zenekari produkció. Előzetesen is sejthettük, hogy a Nemzeti Filharmonikusok nem rutinból fogják kísérni az előadást, lévén először játszották a darabot. Ám az a mindent felülmúló szín- és karaktergazdagság, pontosság, műértés és széphangzás, ami a nem felfedező erővel, de stílusosan irányító Carlo Montanaro keze alatt kibontakozott, párját ritkítja a konkurens intézmény hétköznapi Puccini-előadásain – sőt, mint egy közeli szomorú példa mutatja, olykor a premiereken is. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) hasonló elkötelezettséggel vett részt az előadásban – melyet az év végéhez közeledve kénytelen vagyok a Puccini-év általam látott legemlékezetesebb új produkciójaként értékelni. 

(Fotók: Művészetek Palotája, Pető Zsuzsa)

Hasonló bejegyzések