A pompa dúl… – Operettszínházi esték VIII.

Madame Pompadour – Leo Fall operettje a Budapesti Operettszínházban, 2010. május 5. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

A huszadik század egyik legnépszerűbb operettkomponistája volt az Olmützben született, de Berlinben és Bécsben zeneszerzővé lett Leo Fall. Több műve aratott nagy sikert Budapesten is, majd az 1922-ben színre kerülő Madame Pompadour a világsikert hozta meg a kitűnő zeneszerző számára.

Szinetár Miklós rendezésében a Szentpétervári Zenés Komédia Színházzal koprodukcióban mutatta be Leo Fall operettjét a Nagymező utcai teátrum társulata. A rendező 2008-ban, a szentpétervári bemutató kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a Madame Pompadourt az operett és a musical műfaja között elhelyezkedő szokatlan alkotásnak tartja. A mű hősei időnként megpróbálnak kitörni az életüket meghatározó könyörtelen keretek közül, ám ez korántsem tűnik mindig lehetségesnek…

S bár LehárKálmán Imre vagy Huszka okán sokszor elhangzik, hogy az operett igazi hungarikum, most ismét bizonyosságot nyert, hogy a – repertoárról sajnálatosan lekerült Párizsi élet után – a franciás stílusú, vagy a más zenei világú bécsi operettet is igényes színpadi megfogalmazásban tudjuk kiállítani.
Szinetár rendezése a hagyományos operettjátszás hőskorát idézi, pusztán néhány momentum jelzi a modern kor felé is kikacsintó üzenetet, kritikát: az előfüggönyre vetített feliratok tanúsága szerint például a „történelmi szempontból jelentéktelen uralkodó” ma már teljességgel elképzelhetetlen. S ma már persze fogalmunk sem lehet annak nyilvánosság előtt zajló magánéletéről és a népet sújtó kíméletlen adókról sem… Ugyancsak rohanó világunk kritikája az álruhás Pompadour és az „igazi férfi” megismerkedése, minimális szókincsre redukált udvarlási jelenete, a „Jössz táncolni?” – „Meg, hát!” típusú viccet idézve. És modern még – bár szükségtelen – Belotte és Calicot rapelése egyik kettősük közepén… Ezeken felül maximálisan hagyományos, szórakoztató és látványos Szinetár rendezése. A látvány elsősorban a gazdagon díszített, színpompás barokk-rokokó jelmezek tervezőjének, Irina Cserednyikovának köszönhető. Mind a rizsporos udvari, mind a kocsmai jelenet összeállításban remek stílusérzékről, ötletességről tesz tanúbizonyságot a tervező kollekciója révén. És nem fogy ki az invencióból: a balettbetét egyiptomi koloritját is rafinált változatossággal, mégis egységes összképet sugallva alkotja meg. A látványt, a mozgalmasságot a balettkar is fokozza; Lőcsei Jenő koreográfiáját lendületesség, humor jellemzi, s nagyszerű feladatot ad a tánckari művészeknek.

Alexander Orlov díszletei biztosítják a játékteret. Nem különösebben ötletes, nem is igazán szép: néhány hatalmas fekete doboz a hátsó színpadsíkban, egy meredek lépcső, titkos ajtók, rejtekhelynek való kiszögellések, függönyök. A kocsmai jelenetben Arcimboldo zöldséges-gyümölcsös portréit látjuk a falakon és ajtókon, titkos bejáratokon (azok elrejtésére valóban jól funkcionál), a királyi kastélyban Boucher és Fragonard festményei látják el ugyanezt a funkciót. Az átrendezések során leeresztett előfüggöny Boucher híres Pompadour-portréját, a baldachinos ágyában érzékien pihenő, kezében könyvet tartó asszony alakját mutatja. Orlov díszletei tehát nem képviselik azt a magas nívót, mint az előadás más rétegei, de talán épp ez az erényük: háttérbe szorulásukkal emelik ki a valóban káprázatos jelmezek szépségét, ami így a sötét háttér előtt teljességében mutatkozhat meg.

A budapesti premier április 30-án volt, mi pár nappal később, május 5-én tekintettük meg az előadást. A címszerepben Fischl Mónikát láthattuk, aki kiválóan formálta meg Madame Pompadour különböző arcait: csábító és kihívó volt inkognitójában, elbűvölő dáma, aki azonban tud közönséges is lenni. Hiteles volt, ahogy felismerte és megsajnálta húgát. Hiteles volt, mikor színjátékot játszott, s akkor is, mikor a figura emberi arcát kellett megmutatnia. A „József-Putifárné” – kettősben vagy a „testőrét” idomító jelenetben megszállott domina, dámaként pedig fenséges és ragyogó. A befejezés lemondó lelki nagyságának és a csalás gyönyörének együttes humorát remekül játssza. Pompadour összetett szerepével Fischl alighanem eddigi legjobb alakítását nyújtja, eddigi színpadi és énekesi tapasztalataiból építkezve. A szerep vokális követelményeit is jól győzi: erőteljes magas hangok, jól hallható közép- és mélyfekvés jellemzik produkcióját.

René d’ Estrades grófot Vadász Dániel alakította. Játékban tökéletesen megoldotta a szerepet, vokálisan azonban produkciója nem kiegyenlített: sokszor kiabál, a zene finomságaival, árnyaltságával adósunk marad. Voltak azonban ihletettebb pillanatai: a letartóztatása utáni, Pompadourhoz szóló áriában hangja lágyabban, líraibban szólt, s ezáltal megható pillanatokat tudott teremteni a közönség számára.

Oszvald Marika és Csere László
Oszvald Marika és Csere László

A szubrett és táncos-komikus szerepkörben a jól összeszokott páros, Oszvald Marika (Belotte) és Csere László (Calicot) lépett színre. Mindketten a hosszú évek során szerzett rutinból építkeztek, s bámulatos, hogy a tánckreációk terén mindig képesek megújulni. Oszvald Marikát már régen nem a hangjáért kedveljük, de a komikusi véna és a fergeteges táncok előtt meg kell hajolni. Oszvald csúcsjelenete a bibliai történet ihlette balettbetét Putifárnéja – remek paródiája Fischl vad dominájának. Csere László pedig lubickol a primadonnával közös József-kettősben, a túlhevült asszony előli menekülés vicces jelenetében.

Madeleine, René felesége kisebb szerep; Kékkovács Mara kedves bájjal oldja meg a férje visszaszerzéséért könyörgő, majd dámaként csetlő-botló asszony figuráját.
Peller Károly és Faragó András humoros az államügyek szervezőinek, túlbonyolítóinak szerepében: mindketten azokat a megoldásokat alkalmazzák, amiket más előadásokon is sikerrel mutattak már be. Peller (Róka) különböző álöltözetein és „Kukucs!”-ain nem lehet nem nevetni, Faragó pedig alkatát meghazudtoló módon rohangál, pózol – ha kell, láblengetéssel és egyéb tornamutatványokkal bókol kollégájának.
XV. Lajos szerepében Huszti Péter látható, aki szintén a megszokott színészi eszközeivel úgy fejezi ki a szánalmas király tehetetlenségét, s szeretője iránti gáláns gesztusait, hogy az ember szinte megsajnálja. Ugyanakkor amennyire telitalálat Huszti a Csókos asszonyban, annyira idegenül hat ebben az előadásban: régi vágású eleganciája, nemes színpadi jelenléte ott a produkció hitelességének záloga – itt kiaknázatlan marad.

A zene sokszínűségét, lendületes tempóját a zenekar remekül közvetítette, az énekkar és a tánckar kimagasló produkciót nyújtott.
Jól szórakoztunk hát, s közben mit sem tudtunk róla, hogy tomboló vihar tépázta az országot, a szél országszerte fákat döntött ki, az utakon ömlött a víz… Ez Madame Pompadour birodalmában elképzelhetetlen… 

(Fotók: Operettszínház, Éder Vera)