A mesteri Carmen

2007. augusztus 15.

Georges Bizet: Carmen – A Budafest Nyári Opera- és Balettfesztivál előadása a Magyar Állami Operaházban, 2007. augusztus 14. – BÓKA GÁBOR kritikája

Nem élek a kínálkozó lehetőséggel, hogy megírjam mindazt a rosszat a Budafesttel kapcsolatban, amit pedig meg kéne írni róla – mindösszesen felteszem a kérdést: vajon az Opera új vezetése elgondolkodik rajta, hogy milyen erkölcsi és anyagi károkat okoz az intézménynek ez az elvileg tőle független, ámde mégis a falai között zajló, és legtöbbször operaházi produkciókat felhasználó, magát fesztiválnak nevező programsorozat? Nem élek azzal a lehetőséggel sem, hogy újfent elverjem a port a Kolozsvári Állami Magyar Opera társulatán és az általuk bemutatott produkción – egyrészt azért, mert nem szívesen tenném (az indokokat, felteszem, nem kell megmagyaráznom), másrészt azért, mert csak ismételni tudnám a közelmúltban a Falstaff és A trubadúr kapcsán leírtakat.

Nem élek annak lehetőségével sem, hogy kétségbe vonjam Selmeczi György rendezői képességeit – az André Chénier esetében megengedőbb voltam, mint az általános kritikai visszhang, büntetésképpen meg is kaptam ezt a Carment. Persze fel lehetne tenni a kérdést: tényleg nem érzékeli a rendező, hogy a Carmen dialógusai nem az énekesek pihentetésének céljából kerültek a partitúrába, hanem dramaturgiai funkciójuk van? Tényleg nem tűnt fel neki, hogy ha se recitativo, se próza, akkor az egész darabnak se füle, se farka, a világon semmi sem érthető az egészből? Vagy hogy Josét nem lehet Carmen „belépője”, az Habanera végén némán, jelentéktelenül színre hozni, amikor senki sem figyel rá? Ebben a darabban minden főszereplőnek remekül megírt entrée-ja van: Carmennek az Habanéra, Escamillónak a Torreádordal, Micaelának a Moralesszel közös jelenet – és Josénak, igen, a két részletből álló gyermekkórus (Freud Zsigmond az egész cselekmény és José jellemének ismeretében összefüggéseket gyanítana itten), melynek pillanatnyi szünetében Moralesszel való párbeszéde exponálja alakját.

A mostani produkcióban viszont, a gyerekkar ismétlésének és az azt követő jelenetnek a húzása következtében José minden előkészítés nélkül egyszer csak ott van a színpadon, és megtörténik vele a csoda – csak épp fogalmunk sincs, miért és minek, és egyáltalán, ki ez az ember. Milyen színházi gondolkodás az, amely arra épít, hogy a néző úgyis tudja a történetet, akkor meg minek cifrázzuk? A népszerű számok persze így is elhangzanak többé-kevésbé, a közönség tapsol, mindenkinek egyformán, akár nagyszerű Josét, akár szörnyű Escamillót hall – de ezen sem kell meglepődni: aki augusztusban külföldi létére (az előadás közönsége nagyrészt belőlük állt) Budapesten akar operát nézni, az egészen biztosan nem ért a műfajhoz. Hoz is magával gyereket, aki végigkiabálja az Habanerát, végig is beszélgeti a kevésbé népszerűbb részeket, majd a végén tapsol. Pénzt ád a néző, s mulatni jól akar. A mulatság megvolt, szép épületben jó zenékkel fűszerezett esztrádműsort hallhattunk – biztosan bennem van a hiba, ha ezek után valami bajom van.

De ha felsoroltam, hogy mi mindenről nem szeretnék írni, talán azt is ideje lenne megneveznem, amiről szeretnék.
Mert bármilyen hihetetlen, voltak az előadásnak pozitívumai is – túl azon, hogy kinyitották a José–Micaela-kettős húzását, valamint hogy a katonák végre hiteles, sárga egyenruhában jelentek meg.
A pozitívum a két főszereplő: Mester Viktória és Kovácsházi István.

Kovácsházi José-alakítását a tavaszi, Erkel Színház-i előadások kapcsán már méltattam, ezért nem elemezném újból – annyit azonban feltétlenül meg kell jegyezni: nemhogy tartaná az akkor elért magas színvonalat, de egyre jobb lesz, amit azzal is tetéz, hogy immáron felépített szerepformálását most bizonyos részleteiben hozzáigazította új partnernőjéhez – igyekszem utalni rá, miképpen.

Mester Viktória (fotó a miskolci előadásból)

Mester Viktória (fotó a miskolci előadásból)

Mester Viktóriát azonban most láttam először a címszerepben, és alakítását kénytelen vagyok azonnali hatállyal revelatívnak minősíteni. Az utóbbi évek budapesti Carmen-előadásainak, vagyis a Szinetár-rendezésnek legnagyobb problémája, hogy csak Don José alakja van benne igazán kitalálva – ezzel szemben Carmen alakítói magukra vannak hagyva, saját tehetségüktől és művészi alkatuktól függően valósítanak meg eltérő felfogású Carmeneket. Ezek aztán vagy reprodukálják a hagyományos femmefatale-t, vagy ígéretesen elmozdulnak erről a pontról, de hiányzik belőlük a végső kidolgozottság, az előadásba szervesülés apró kis plusza – ezért persze nem lehet őket hibáztatni, a reménytelenül ingerszegény rendezésben ez a maximum.

Mester Viktória most egy nem kevésbé reménytelen produkcióban, mintha csak rendező lenne, kitalálta Carment, és elképzelését meg is valósította. Az ő Carmenje egyáltalán nem a végzet asszonya, nem félelmetes démon, nem ördögi nőszemély, nincs démonikus kacaja, nem kokettál mindenkivel, nem rágcsál kasztanyettát: hétköznapi nő, akinek – szerencséjére vagy balszerencséjére – hihetetlenül erős erotikus kisugárzása van. Hány olyan Carmen-alakítást láttunk már idehaza vagy a világ nagy színpadain, ahol külsőségekkel illusztrálták az erotikus vonzerőt – Mesternek nincs szüksége erre, mert ő – félek leírni ezt a divatjamúlt fogalmat – belülről éli át az általa megjelenített figurát. Szerepépítése jóvoltából nyilvánvalóvá válik, hogy noha az utóbbi időben a rendezők mintha Joséra koncentráltak volna, mégiscsak Carmen a darab tragikus hőse, mert az ő tragikai vétsége – felelőtlen, könnyelmű párválasztása – okozza saját vesztét.

Egyértelmű, hogy Carmen csak pillanatnyi szeszélyből, aztán meg saját jól felfogott érdekében kezd ki Don Joséval – most azonban azt látjuk, hogy a második felvonásra Carmen csakugyan beleszeret a tizedesbe, csábító tánca csakhamar szeretetteljes ölelgetéssé, cirógatássá alakul át – Carmen gyengéd Joséval, ami új szín az általam ismert előadásokban látottakhoz képest. És a gyengédség fényében bizony más megvilágításba kerül José Carmen iránt táplált szerelme is – mert igaz, hogy  José őszintén szereti Carment, és ennek koncentrált formában csodálatos bizonyságát adja a Virágáriában, de az is igaz, hogy egyetlen más pillanata sincs a darabnak, amikor a birtoklásvágyon kívül más érzelemmel is közeledne Carmenhez. Szeretjük egymást, ez eldöntött tény, tehát az enyém vagy – ez José megközelítése, amivel egy hagyományos felfogású Carmen esetében lehet azonosulni, de egy szimpatikus Carmen bizony óhatatlanul maga mellé állítja a nézőt, s szembeállítja Joséval.

Márpedig Mester Viktória Carmenje szimpatikus, mert az alakítás minden mozzanata ismert élethelyzetekre adott ismert reakciókból indul ki. Mikor José a takarodó felzendülésekor szedelőzködni kezd, Carmen nem a szokásos módon reagál, vagyis rögtön haragos gúnnyal, hanem kétségbe esik, s csak kiborulása során lovallja bele magát a haragba – s ki ne ismerné ezt a modellt az egymás mellett elbeszélő, magukat egymással megértetni képtelen házastársak, élettársak, szerelmespárok mindennapjaiból?

Kovácsházi István (fotó: Éder Vera)

Kovácsházi István (fotó: Éder Vera)

Aztán egy nagyszerű váltás: a felvonás végén Zuniga tőrrel támad Don Joséra – a csempészek lefogják, lefegyverezik, s ezzel José sorsát is megpecsételik. Mester itt kiválóan érzékelteti, hogy Carmen rokonszenve, noha egy perce sincs, hogy dühösen kiadta az útját, ismét José felé fordul – csakhogy ez a rokonszenv már nem szerelem, hanem szánalom az elesett, gyámoltalan, valakihez mindig görcsösen ragaszkodó, mert egyedül boldogulni képtelen férfi iránt, akit ráadásul most aljas támadás is ért.

S a hátralévő két felvonásban Carmen folyamatosan e két véglet – harag és szánalom – között ingadozik. A harmadik felvonás fináléjában természetesen az előbbi dominál, mígnem – és ez szintén nagyszerű megoldás – az utolsó fináléban José totális leépülését látva ismét az utóbbi vesz rajta erőt, s ez akadályozza meg abban, hogy még idejében véget vessen a végzetes dialógusnak. „Carmen, il est temps encore” – énekli José megejtő dallam kíséretében, és Carmen maga is elrévedezik szerelmük immáron elmúlt, szép pillanatain – és odabújik az ágrólszakadt José mellé, átöleli, a vállára hajtja a fejét, szinte elfeledkezik magáról. De annyira mégsem, hogy bármi olyat mondjon, amit José biztatásként értelmezhetne.

Az egész előadás legcsodálatosabb pillanata, amikor José (és itt újfent nagy dicséret Kovácsházinak) egyetlen szó, gesztus nélkül egyszer csak megérti, hogy minden elveszett, és Carmennek szegezi a kérdést: „Tu ne m’aimes plus?” – mire Carmen minden lesajnálás nélkül, de mégis kicsit szánakozva, és együtt érzően felel neki: „Non, je ne t’aime plus”. Carmen egészen az utolsó pillanatig nem hiszi el, hogy José veszélyes lehet rá, és csak az utolsó pillanatban, a gyűrű visszaadásakor üt meg vele szemben igazán kemény hangot – amikor José nem ereszti öleléséből. Ettől végleg elborul José agya, kirántja tőrét, s minden hosszas előkészület és látványosan kivitelezett mészárlás helyett egyetlen gyors döféssel öli meg Carment – szinte maga is megdöbben tettén, és nem is ereszti el szerelmét, aki így szorosan hozzásimulva, immáron végleg a tulajdonává válik – miközben éppen ebben a pillanatban veszítette el mindörökre.

A függöny legördülte után zavarba jön a kritikus. Lehetséges-e, hogy a két főszereplő nagyszerű alakítása mögött mégis rendezői inspirációt kell gyanítanunk? A produkció többi részének bántó amatőrsége ezt cáfolni látszik. Ha mégis így van, úgy elismerésünk mellett sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy két szerep kitalálása nem mentesít egy egész darab valódi megrendezése alól. Mester Viktória és Kovácsházi István alakításai egy igazán korszerű, színházilag értelmezett, magas színvonalú Carmen-előadás alapját képezhetnék – ki és mikor fogja megrendezni?

Hasonló bejegyzések