A FÁBÓL FARAGOTT MANDARIN VÁRA – Bartók-egyfelvonásosok a Magyar Állami Operaházban

FÜLÖP KÁROLY beszámolója a 2006. március 30-i főpróbáról

Premier az Operaházban! Már ez a mondat igen erőteljes hírértékkel bír. Sokáig vártunk az eseményre, a böjt időszakát nehezen viseltük. Szerencsére akadtak szép számmal igen színvonalas előadások, tapsolhattunk kedvenceinknek, így kibírtuk valahogy. Néhány hete már biztos nyugalommal készülhettünk a bemutatóra, mikor újabb hírek bizonytalanítottak el: a zeneszerző jogutóda tiltakozott az előadás, nevezetesen a Mandarin jelen formában történő színrevitele ellen, mivel a művészi koncepció sérti a zeneszerző szellemi örökségét. Az Operaház viszont kardoskodott a premier mellett, honlapjukon közleményt jelentettek meg, hogy az Opera a darabok előadásának jogát magától a zeneszerzőtől kapta, s ezzel a jogukkal élni is fognak. Hogy az örökösöknek van-e igazuk, s hogy az Operaház jól döntött-e, majd eldönti a közönség, s az előadás sorsa is eldől majd: vajon néhány előadás után lekerül a műsorrendről, vagy képes lesz hosszabb időre gyökeret verni. Ma délelőtt az első szereposztás főpróbáján jártunk.

Mindenekelőtt: régi adósságát törleszti az Operaház, hogy a három Bartók-darabot egy estén műsorra tűzi. Remek alkalom erre a zeneszerző születésének 125. évfordulójára meghirdetett emlékév, továbbá a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozata. És dicséretes törekvése a színháznak a magyar művek repertoáron tartása, különösen, ha ezek a művek már kiállták az idők próbáját. A jelentéktelen A vajda tornya és a balul sikerült Hunyadi László után talán a mostani trilógiával nagyobb szerencsénk lesz. A művészi megoldás színvonala összességében – véleményem szerint – magasabb.

A három mű hagyományos előadása A kékszakállú herceg várával kezdődött, s ezt követte A fából faragott királyfi, majd A csodálatos mandarin. Ezt indokolta a kronológia és a művészi koncepció: pontosabban a férfi-nő problematika újragondolása a zeneszerző életművében. A kékszakállú reményvesztett örök éjszakája (1912) után 1917-ben a mesebeli erdőben ismét felvirrad a hajnal, s a szerelmesek küzdelme újrakezdődik, hogy aztán a kölcsönös megváltás létrejöhessen egy modern világban (1918-19), amely csúfot űz az ember legszentebb érzéseiből, vágyaiból. Bartók tiltakozása ez az embertelenség ellen: az utcalányban a mandarin felébreszti az érző embert, aki megváltja őt, s ezzel önmagát is.

A mostani előadás pesszimistább végkicsengésű: az opera a két táncjáték után kerül színre, az est végére a kékszakállú lelkében kialszik a fény. Hiába éltük át a megváltást, Judit eljátszotta mindkettejük boldogságát. Mindhárom történet nőalakját egy-egy titokzatos teremtmény ejti bűvkörébe: a királykisasszony tudomást sem vesz a királyfiról, sőt, amikor saját hasonmását kifaragja, a lány abba szeret bele. Különös teremtmény ejti rabul az utcalányt is: az ősi férfierő kérlelhetetlen szimbóluma, a mandarin, aki addig nem pusztulhat el, míg vágya nem teljesült. Judit pedig a középszerűséget odahagyva, családját feladva követi a titokzatos herceget várába, de szerelme nem tud olyan erős lenni, hogy új életet varázsoljon a lélekvár ódon falai közé, s így maga is az emlékek panteonjába kerül, rejtve örökre a világ elől. Nincs több remény; hajnal, dél, este és éj – a megváltás minden esélye szertefoszlott: az egyedül elsírt könnyeket nem oszthatjuk meg senkivel.

És a férfiak! Micsoda küzdelmeket tesznek meg – igen, a férfi főhőst láttatja Bartók kedvezőbb színben. A királyfi legyőzi a természet vad erőit, hogy szerelme észrevegye őt. Jelen előadásban nincs könnyű dolga: az erdő fái brutálisabbak a koreográfiában, mint az eddigiek, bottal a kezükben (ágakkal?) vernek – kicsit áthallás ez a mai világ kegyetlenségére is, pedig a környezet mesebeli. A patak felkorbácsolt vize újabb kihívást jelent: nemcsak a víz erejét kell legyőznie a királyfinak, hanem a habokból kiemelkedő hullámhölgyek csábítását is. És az erdő tündérének szerepe is új dimenziókat kapott Román Sándor koreográfiájában. A mandarin ősi erejéről már esett szó, kitartása, a megváltás iránti szenvedélyes vágya tiszteletet parancsoló: vad hajszában-hajtóvadászatban sem tudják a nagyvárosi civilizáció perifériájára szorult alakjai megtörni, elpusztítani (Lőcsei Jenő koreográfiája). Küzdelmének köszönhetően a – nagyon hatásos nyitójelenetben – futószalagon poggyászként érkező „áru”, az utcalány érző lénnyé válik, ő pedig megváltást nyer. A kékszakállú pedig – tanult ember, most megtudhatjuk a rendezésből, komoly könyvtára is van – kérdez, kiált, csókra vár, óva int, büszkén mutatja birodalmát, rábízza Juditra; mindhiába. A szakadékot, mely kettejük közt tátong, s melyet a színpadra helyezett ágy és (író)asztal szimbolizál, nem tudja áthidalni. Szinetár Miklós rendezése korábbi operafilmjének elemeiből építkezik, a zárójelenete egy pillanatra felvillantja a film végét is, de aztán változik a koncepció. A virágos kert Kovalik Balázs egy megoldását idézi. A színészvezetés hagyományos, a darab keletkezésének idejére tehető öltözékkel, különösen Judit századelős hajviselete idézte a kort.

Az előadás előtt felröppent hírek, hogy egy díszletben játsszák a három darabot, némileg elkeserítettek. Nos, az előadásnak ezen a frontján teljesen elégedett voltam. A színpadkép némileg emlékeztet a filmtörténet egyik klasszikusának, a Dr. Caligarinak (1919) expresszionista-konstruktivista megoldásaira: ferde ajtónyílások, dőlt falak, fejjel vagy oldalt álló, sehová sem vezető lépcsők (különösen a Kékszakállúban), kiálló fémek, korlátok vagy éppen vízszintesen elhelyezett boltíves ablakok. A fából faragott királyfi erdőjét formázza talán legkevésbé, ott az erdő sűrűjét zsinóron lelógatott súlyokkal evokálják. Viszont a fényekkel, különböző színű megvilágításokkal látványossá válik a színpad. A második darabra némileg átépítik a teret, a nyíló ablakoknak és fénynyaláboknak fontos szerep jut a nagyvárosi miliő megteremtésében. A kékszakállúra már egész komoly díszletkomplexum áll össze, ami jól érzékelteti a bezárt világot, kellően kiismerhetetlen, s az ötödik ajtó képénél lenyűgözővé válik. A színes fények itt is jól funkcionálnak.

Aki a modernebb rendezéseket kedveli, nyilván visszaesésnek érzi majd Szinetár hagyományosabb elgondolását: itt most hét ajtó van, az ajtó ajtónak látszik, a lépcső lépcsőnek, és „szöges karók, izzó nyársak” is vannak. Hogy a várnak van-e lelke, s a lélek mélyén lezajló dráma megtörténik-e, ki-ki döntse el maga.

Felhasznált irodalom:
Kroó György: Bartók színpadi művei (in.: a Magyar Állami Operaház műsorfüzete)