125

2009. szeptember 29.

Ünnepi gála és díszelőadás a Magyar Állami Operaházban – 2009. szeptember 26. és 27. – BÓKA GÁBOR kritikája

Fotó: MÁO

Fotó: MÁO

Ünnepelni mentünk szombat és vasárnap este kedves színházunkba.
Az ünnep nem csak a vigasság, de a számvetés ideje is: a Magyar Állami Operaház megnyitásának 125. évfordulója nem csupán alkalmat ad az elmúlt egy és negyed évszázad értékelésére, de egyben kötelességként is rója azt a színház dolgozóira és látogatóira egyaránt. Az elkövetkező hetekben, hónapokban bizonyára megsűrűsödnek a visszaemlékezések, személyes vagy éppen szigorúan kritikai hangú eszmefuttatások a színház múltjáról, jelenéről – és bizonytalan, noha jelenleg (meggyőződésem szerint) jó irányba haladó jövőjéről. Jelen írás kereteit meghaladná mindezen problémák tárgyszerű és alapos elemzése. Amire vállalkozhatom, az az ünnepi hétvégén gyűjtött személyes benyomásaim rögzítése – a két koncert ugyanis bőven mutatott fel erényeket és hibákat az Opera jelenéből, melyek jelentős része a múltban gyökerezik, s melyek közül nem egy talán a jövőbe mutat.

A gála olyan műfaj, aminek létjogosultságát csupán kiemelkedő színvonala igazolhatja. Az operaházi gálák túlnyomó többségükben nem ilyenek, ezért némi aggodalommal tekintettem a 26-i este elé. Kellemesen csalódtam: noha nem állítható, hogy minden egyes produkció kivételes élményt jelentett volna, sőt átéltünk néhány kínos pillanatot is, a mérleg egyértelműen pozitív irányba lengett ki – s az is dicsérendő, hogy az ilyenkor többnyire túltengő beszédek és műsorvezetői jópofizások a lehetőség szerinti minimumra redukálódtak (ráadásul a Kovalik Balázs által felolvasott korabeli újságcikk-részlet valóban humoros és érdekes volt).

Ami előtt értetlenül álltam, az maga az elhangzott műsor volt. Az Operaház születésnapján jogosan várhattunk volna többet, mást, mint ami bármely gálán elhangozhatott volna. S nem csak arra gondolok, hogy magyar zeneszerzők nagyobb arányban is jelen lehettek volna az est műsorán – noha megjegyzendő, hogy Erkel és Kodály sem csupán egy operát írtak, életművük (különösen Erkelé) bőven tartogat még felfedeznivalót, amihez kiváló alkalmat nyújtott volna a mostani koncert. S akkor még nem is beszéltünk más magyar zeneszerzőkről: Bartók a maga egyetlen, átkomponált darabjával persze igazoltan hiányzott, ám – hogy találomra csupán két, a maga idejében elsöprő sikert arató darabot említsek – Goldmark Sába királynőjében vagy Poldini Farsangi lakodalmában lehetett volna megfelelő gálaszámot találni. De a nemzetközi repertoárból is érdemesebb lett volna olyan művekre koncentrálni, amelyek különlegesen mélyen beépültek a magyar kultúrába, vagy amelyek nemzetközi karrierje szorosan kötődik Budapesthez. A Parasztbecsület első külföldi bemutatóját e falak között vezényelte bizonyos Mahler Gusztáv – egyetlen taktust sem hallottunk a műből. Az Otello még a bemutató évében elérkezett az szinte új Operaházba – a hosszú Verdi-blokk egyetlen Otello-részletet sem tartalmazott. Puccini két operáját tanította be személyesen a társulatnak: a Pillangókisasszonyt és A Nyugat lányát – naná, hogy a Toscából és a Turandotból hangzott el egy-egy ária. Furcsálltam, hogy egyetlen orosz opera részlete sem hangzott el a gálán, noha a harmincas évek végétől kezdődően MuszorgszkijBorogyin és Csajkovszkij műveinek előadásai jelentették a repertoár egyik legerősebb vonulatát. Hiányzott a zenei értékei alapján (okkal) nem az első vonalban jegyzett, ám hazai népszerűsége és magas előadásszáma miatt megkerülhetetlen Faust is. S végül nem értem, miképp történhetett meg, hogy két ünnepi este során egyetlen egy másodpercnyi balettprodukciót sem láthattunk a két műfaj közös otthonában.

Ám félre a morfondírozással, s lássuk a műsor legemlékezetesebb pillanatait – tekintettel az ünnepi alkalomra, csak a pozitívumokat sorolom fel távirati stílusban. Obefrank Péterről a Mozartmaraton óta tudjuk, hogy kiválóan érti és dirigálja a Figaro házasságát – a saját maga által beállított színvonalat az operaházi előadásokon eddig nem sikerült megközelítenie, de most egy jó lépéssel közelebb került hozzá: a Figaro-részletek zenekari hangzása legalábbis ápolt volt.

Tokody Ilona hangja jelenlegi állapotához megfelelő számot választott: a grófné II. felvonásbeli áriája a stílusismeret, a kulturált megformálás és a sokat emlegetett pianokultúra emlékét hagyta a hallgatóban, s mindvégig a hangi teljesítőképesség határain belül maradt. A IV. felvonás fináléja felvillantotta annak lehetőségét, hogy talán egy teljes Figaro-szereposztást is össze lehetne állítani a Ház énekeseiből – bár egy tekintetben lenne vitatkoznivalóm: Haja Zsolt (Figaro) és Kálmán Péter (Almaviva gróf) mintha szerepet cseréltek volna. Előbbinek túl mély Figaro szólama, ráadásul egyéniségének laza eleganciája inkább a grófot idézi, mint a plebejus Figarót; Kálmán Péter viszont bármily kitűnően alakítja mindkét szerepet (az Operaházban, illetve a Mozart-maratonon), mégiscsak Figaróként nyújt teljesebb alakítást.

Kovács János Rózsalovag-vezénylése pazar volt – a zenekari hangzás érzéki szépsége még az olykor feltűnő helyen becsúszott hibákat is feledtetni tudta. Meláth Andrea Octavian-előzetese több mint biztató a tavaszi felújítás szempontjából; Szabóki Tünde Tábornagynéjának nemessége és Kertesdi Ingrid Sophie-jának tisztasága pedig egy alternatív harmadik szereposztás lehetőségeit csillogtatta meg.

A Verdi-blokk csúcspontját Wiedemann Bernadett fellépése jelentette Eboli áriájával a Don Carlosból. A nemesen áradó hang, a technikai magabiztosság, a személyiség súlya olyan színvonalú Verdi-éneklést eredményezett, ami nemzetközi szinten is párját ritkítja.
A másik Don Carlos-részlet Posa halála volt Kálmándi Mihály előadásában. A hang, a magvas, sötétszínű bariton most is tetszett, az éneklést azonban kevésbé találtam jónak, mint amit az elmúlt évek kiváló Kálmándi-produkciói (André Chénier, A végzet hatalmaTannhäuser) után vártam.
Rost Andrea méltón zárta le az első részt Violetta áriájával: érezhető, hogy az énekesnő hangja már nem szalad úgy a koloratúrás részekben, ahogy tíz évvel ezelőtt, s valószínű, hogy Gildája után Violettájának is idővel búcsút kell majd intenünk – amit azonban az átélés, a hangszínek kikeverése, a frazírozás terén Rost nyújt, az vitathatatlanul legjobbjaink közé emeli őt. (Azt azonban nem értettem, hogy ha minden más részletben megszólaltak a mellékszereplők pár mondatos közbevetései is, itt miért kellett nélkülöznünk Alfréd szólamát – épp elég tenor várakozott a háttérben, hogy megszólaltathassa…)

A második rész elejének Carmen-részleteiben a tavalyi CET-fiaskó után Török Géza ismét bebizonyította, hogy értő interpretátora a darabnak: keze alatt lendületesen, de nem túlvezérelten, mindvégig kontrolláltan szólalt meg az előjáték. Mester Viktória ezúttal kicsit túlszínezte a Seguidillát, mind hangilag, mind színészi eszközökkel. Kongeniális Carmenként, úgy érzem, erre nem lett volna szüksége.

A Puccini-blokkban újra énekelt Tokody Ilona: Tosca imájával emlékeztetett rá, hogyhogy a Puccini-éneklés pályájának egyik legfontosabb fejezete – éneklése ugyanakkor arra is figyelmeztetett: nem véletlen, hogy nagyon kevésszer énekelte a szerepet, ami számára mindvégig a megvalósíthatóság határain mozog.
Voltaképpen nem ildomos szólnom Fekete Attila Kalaf-tolmácsolásáról, hiszen azt ígértem, csak a pozitívumokról írok. Mivel azonban e sorok írója jó ideje tapasztalja, hogy jelentősen másképp ítéli meg a fiatal énekes szerepléseit, mint a közönség döntő többsége (magam forszírozottnak, az alapvetően szép hang minőségét veszélyeztetően erőltetettnek érzem – s éreztem most is – Fekete éneklését), nem tehetem meg, hogy eltérő véleményem rögzítése mellett ne említsem meg: ő aratta a két este kiugróan legnagyobb közönségsikerét.

Wagner-részleteket irányító Medveczky Ádám vezénylésében inkább a dallamvonalakra, mint a színekre, a wagneri hangorgia megteremtésére koncentrált.
Kovácsházi István az este egyik legszebb élményét nyújtotta A nürnbergi mesterdalnokok versenydalának minden ízében kimunkált, ihletett megszólaltatásával. Walther-alakítása már három évvel ezelőtt is a felújítás nagy értéke volt – azóta nemhogy kopott volna, a művész énektudásával együtt tovább érett.
A két Trisztán-részlet az operaművészet felső régióiba kalauzolt. Polgár László Marke király monológjában megállította az időt, s nem volt jelen semmi más, csak a döbbenet és az elárult férfi mélységes fájdalma.
Németh Judit, aki Brangäne szerepére készül, tökéletesen formált Izoldát énekelt: szövegmondás, dallamformálás (Wagner-operákban korántsem magától értetődő adottság!) és a női sors tragikumának komplex megjelenítése teszik kérdésessé, melyik is az ő igazi szerepe a darabban.

A műsort záró magyar operarészletek között az emblematikus jelentőségű Hazám, hazám-ária kellő súlyú, felelősségteljes megformálásával keltett figyelmet Kiss B. Atilla.
Kovács Annamária a Székely fonó Szomorú fűzfának… kezdetű dalát énekelte; s míg a finálé alapján nem lehetünk biztosak abban, vannak-e méltó folytatói a darab előadói hagyományainak a férfi szereplők tekintetében, addig Kovács Annamária lényeget megragadó, a népdalból egy egész élet, mi több: egy egész nép életének tragikumát kibontó előadása biztosított arról, hogy a női szereplők között feltétlenül van.

A tényleges évforduló napján, szeptember 27-én megismételték az 1884-es nyitóelőadás műsorát. Magától értetődő döntés – mondhatnánk, de korántsem az: huszonöt évvel ezelőtt, a százéves évfordulón nem így tettek. Ennek ott és akkor számos oka volt. Wagner nem tartozott az előző rendszer kedvenc zeneszerzői közé, pártunk és kormányunk képviselői szívesen tekintettek el a Lohengrin-felvonás élvezetétől. A Bánk bán második felvonásának előadása az első helyett szintén logikus: két énekes-legenda kapott így méltó lehetőséget a fellépésre, Simándy József és Melis György. S végül A fából faragott királyfi műsorra tűzése biztosította, hogy a Nemzeti Balett társulata se legyen mostohagyerekként kezelve – ahogy az most, huszonöt évvel később sajnos megtörtént.

De érdekes kérdés az is, hogyan és miként alakulhatott ki 1884-ben az a műsor, ami végül is előadásra került. Tudjuk, Erkel új operával készült a megnyitóra, műve, az István király azonban nem készült el időre, így csak az évad második felében, 1885. március 14-én mutatták be. Liszt Ferenc is nagy igyekezettel készült az ünnepre egy alkalmi kantátával, ennek előadását azonban hatóságilag tiltották be a megnyitón. És, noha efelől nincs információnk, nagy eséllyel megtippelhetjük, hogy az uralkodó személyes jelenléte miatt nem lehetett a teljes Bánk bánt, vagy annak csúcspontját, a második felvonást eljátszani – királynét gyilkolni a király jelenlétében mégiscsak illetlenség. Így maradt az első felvonás, ami egy gálára éppen megfelelő, hiszen egyetlen hatalmas báli jelenetből áll. Wagner akkortájt legnépszerűbb operája pedig talán Liszt művét pótolta, talán a magyar előadó-művészet immár nemzetközi rangját hivatott demonstrálni.

Akkor rendes színpadi előadáson volt látható a két operai félidő – a két darab néhány napon belül teljes előadásként is színpadra került –, most koncertszerű előadást élvezhettünk. Nem biztos, hogy ez szerencsés döntés egy magát mindinkább zenés színházként meghatározó intézmény esetében, de több szempontból is menthető. Új, erre az alkalomra gyártott díszletek, jelmezek készítése nyilván túlzott fényűzés lett volna, a Bánk bán repertoáron lévő előadása viszont jelenlegi állapotában méltatlan egy ünnepi eseményhez. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hány szívinfarktust okozott volna a közönség soraiban, ha a jubileum jóvoltából Katharina Wagner Lohengrinjére nyílik szét a függöny… (Pedig az lett volna igazán bátor és előremutató műsorszerkesztés!)

Maradt így a zene élvezete – már amikor élvezhető volt, amit hallottunk. Az első műsorszámról ezt sajnos nem állíthatjuk: a Bánk bán első felvonására legjobb lenne a felejtés jótékony fátylát borítani. Ünnepi alkalomról lévén szó, nem elemezném részletesen az előadás gyengeségeit – kiváló művészeink sora teljesített mélyen tudása alatt ezen az estén. Kifogták ők is, kifogtuk mi is – mondhatnánk. Ugyanakkor jelzésértékűnek vélem, hogy éppen a Bánk bán előadása siklott félre ezen az estén: miközben a közönség egy része hangosan (és joggal) méltatlankodik afelett, hogy Erkel operái méltatlanul háttérbe szorulnak zenés színházaink repertoárján, addig nem árt tudatosítani, hogy egyetlen darabjának megfelelő kiosztása is szinte megoldhatatlan gondokat okoz. De jelzésértékű az is, hogy olyan kiváló karmester, mint Kovács János, sem tudott életet vinni a Rékai Nándor által összekaszabolt partitúrába. Mert a krónika teljességéhez hozzátartozik, hogy csak címében volt azonos ez az ünnepi műsor a 125 évvel korábbival; s ugyan kicsi a valószínűsége, hogy akár az Erkel-kutatók is pontosan meg tudják mondani, mennyi és milyen formában hangzott el az Erkel-műhelyben bemutatója után is folyamatosan formálódó Bánk bán első felvonásából azon a bizonyos nyitóelőadáson, az bizonyosan állítható, hogy nem a Nádasdy Kálmán nevével fémjelzett, 1940-es átdolgozást játszották. Ezt a változatot annak idején igazolta a kor színházi nyelve, a kor vezető énekesei és karmesterei pedig el tudták feledtetni, hogy a zene megcsonkítása felér Erkel zeneszerzői képességeinek semmibe vételével. Mára azonban végképp eljárt az idő Nádasdyék változata fölött, s Kovács János bármennyire is kitisztította a zenekari hangzást, nem tudott világos formát adni annak, amiben az átdolgozók éppen ezt szüntették meg; s ezek után az előadás ihletettséget végképp nem kérhetjük számon.

Előző állításainkat indirekt módon bizonyította a Hunyadi László nyitányának előadása. A zenekar mintha csak megtáltosodott volna: az addig szolid, tisztes színvonalon játszó együttes bombaformában muzsikált: ropogós vonósfutamokat, kecses fafúvókat, feszes, de nem katonás ritmizálást élvezhettünk. Kovács János legjobb formáját mutatta ebben a számban, de ami ennél is több: az eredeti Erkel-muzsikát vezényelve nyilvánvalóvá tette a mesterségbeli tudásában megkérdőjelezhetetlenül kiváló zeneszerző erényeit – dallaminvenciójának áradó bőségét, pazar hangszerelését, formaépítkezésének klasszikus voltát.

A Lohengrin első felvonása nem csak a második este, de az egész hétvége legsikerültebb produkciójának bizonyult. A szereposztás itt szinte maradéktalanul megfelelt a darab kívánalmainak.
Sümegi Eszter világos színű, szárnyaló hangja tökéletesen állította elénk Elza mélabús, olykor átszellemült alakját. E kiváló énekesnő olasz szerepekben is rendre nagyszerűt nyújt, mégis úgy érzem, Elza és a hasonló karakterű német operahősnők jelentik az ő legsajátabb szerepkörét.
Perencz Béla is rendre német operákban és intrikus szerepekben nyújtja legjobb formáját: Telramundként mindkettő rendelkezésére állt, hogy pompás orgánumával és igényes szólamformálásával úrrá legyen a kivételesen nehéz szólam buktatóin – s ő élt is a lehetőséggel.
Molnár András dicséretére sok jelzőt elkoptattam az utóbbi években; a hang intaktsága, a hangütés nemessége, a színpadi figura koncertkörülmények között is érvényesülő éteri tisztasága Lohengrinként is érvényesült, noha az énekes ezúttal nem kezdett tökéletesen. Az első megszólalás pillanatnyi bizonytalanságáért azonban bőven kárpótolt az Elzával énekelt kettős bravúrja, ahol hitelesen tudta megszólaltatni a középkor lovagi szerelmének hangját, majd a párbajjelenet hősi hangvétele.
Fried Péter Henrik királya a hanganyag nemességével, az éneklés kulturáltságával és a személyiség súlyával vonta magára a figyelmet: igazán autoriter figura, valódi uralkodó a pódiumon is.
Cserhalmi Ferenc szolid színvonalon látta el a király hirdetőjének teendőit. Ortrud az operairodalom egyik legizgalmasabb szerepe, ám az első felvonásban alig néhány taktusnyi énekelnivaló jut neki, és az is csak a fináléban – öröm, hogy ennek ellenére nagy formátumú Otrudra, Temesi Máriára bízták annak a kevésnek megszólaltatását.

A karmesteri pálcát kézben tartó Fischer Ádám minőségileg más szinten szólaltatta meg a Wagner-muzsikát, mint ahogy azt a legutóbbi felújításon hallhattuk. Csak a felszínt kapargatjuk, ha a zenekar kiváló teljesítményét méltatjuk: a darabot nyitó Grál-motívumot, a hegedűk magas állásait felvételen is ritkán hallani ilyen tisztán és légiesen; de a drámai részekben is figyelmet keltett a vonósok intenzív játéka, akárcsak a fafúvók poézise az Elzát kísérő motívumokban, no és a hattyúkar, majd a finálé tüzelő rézkórusa. Sokkal járult hozzá a sikerhez az egész hétvége során kiváló formában éneklő kórus is (karigazgató: Szabó Sipos Máté), ami még a hattyúkar kínosan nehéz belépéseit is magabiztosan oldotta meg. Mondom, mindez könnyen felsorolható, regisztrálható – de az élmény kulcsához, Fischer Wagner-vezénylésének titkához ezzel vajmi kevéssé jutottunk közel. Valami olyat tud ő erről a muzsikáról, annak felépítéséről, helyes tempóiról, hangsúlyairól, a német nyelvhez való viszonyáról, az abszolút zene és a par excellance színházi zene közti kényes egyensúlyáról, amik külön-külön mind elégtelenek a kongeniális megszólaltatáshoz – együtt adják a nagyság élményét. Ez a kiváló Lohengrin-vezénylés, kiegészülve a nagyszerű szereplők feletti örömmel felveti a kérdést, miért is nincs műsoron ez a Wagner-opera – azon kevesek egyike, amelyet pusztán hazai erőkkel is hiánytalanul meg lehet szólaltatni?

A hétvége legörömtelibb eseménye a Lohengrin-felvonás mellett a közönség szeretete volt. Nem is elsősorban a színházban összegyűlt protokollközönségre gondolok (akik között megkülönböztetett szeretet övezte a megjelent örökös tagokat), hanem azokra, akik a vártnál sokkal nagyobb számban gyűltek össze az Andrássy úti kivetítő előtt, s élvezték a jó időt és a jó zenét. Érdemes lenne megfontolni, hogy ez az utcai ünnep hagyománnyá váljék, s minden évben egy alkalommal rendezzenek hasonló vetítést – az Opera legbarátságosabb arcát mutatta most az utca felé, s ez bőven ráfér az elitizmussal azonosított intézményre.