Vágyak és valóságok

Parasztbecsület-Bajazzók – a verizmus alapművei a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2012. június 27. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Turiddu: Dolhai Attila (fotó: Vermes Tibor)

„Színház az egész világ…” – ki ne ismerné Shakespeare szállóigévé vált sorait. Kerényi Miklós Gábort is régóta foglalkoztatja e gondolat; korábbi Álarcosbálja, Mario és a varázslója, most pedig szegedi Parasztbecsület–Bajazzók produkciója is ennek jegyében fogant. A verizmus két alapművének számító darabot ezzel meglehetősen átfogalmazta, az ún. valóság kérdése – legalábbis – idézőjelbe került.

A művek keletkezése, az operai hagyomány örökre összesorsolta a két operát, s bár történtek kísérletek külön előadásukra, más művekkel való társításukra (itt jegyzem meg: érdekes lenne, s új asszociációkra adna lehetőséget a Bajazzóknak például a már említett Marióval egy estén történő bemutatása), Kerényi hangsúlyozottan ragaszkodik a hagyományokhoz, s együtt játszatja Mascagni és Leoncavallo remekeit. A múlt megidézésének is kiváló lehetősége a darabválasztás: a Szegedi Szabadtéri Játékok 1935-ös első Parasztbecsület-bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte.

A cselekményvezetésben, színpadi kivitelezésben is nagyjából a hagyományos operajátszást követi az előadás, azonban a crossover-nemzetközi szereposztásban, a cselekmény mai korhoz való közelítésében, a keretkoncepcióban és a gigantikussá növelt látványelemekben már formabontóbb ötleteket alkalmaz. KERO® vágyoperáknak nevezi a két egyfelvonásost, mert gyötrelmes, mégis csodálatos szerelmekről szólnak, szereplőiket elementáris és őrült vágyak feszítik.

Parasztbecsület: Húsvéti kórus – elöl Frankó Tünde (fotó: Vermes Tibor)

Szembeötlően fontos volt a rendezőnek a két darab eddig említetteken kívüli összetartozásának megteremtése: ezt a színházi keretben találja meg. A két opera jelmezes szereplői közösen felvonulnak az előadás kezdetén; akrobaták, mozgásművészek és balett-táncosok celebrálják mindkét történetet, a Parasztbecsület valósága is színpadi előadásnak hat, tehát az énekkar nemcsak a történetben mozog, hanem feltűnően kifelé, a közönségnek pózolva is énekel, a körmenet szintén történetbeli funkcióján túl a közönségnek kiszóló, barokk-rokokó pompával megrendezett tablóképpé válik. A húsvéti kórus beállítása sem a statikus-hagyományos: Santuzza kálváriáját láthatjuk benne. A vívódó lelkű, szerencsétlen leány, miközben „szép hálaénekét” énekli az Úrhoz, kétségbeesetten vergődik a forgó-mozgó díszletek, zászlók, keresztek, Madonna-szobrok és a hatalmas tömeg között. A balett-koreográfiával kísért Intermezzo ezúttal Santuzza keresztre feszítését vizionálja – megint csak a közönségnek.

Tonio: Szegedi Csaba (fotó: Vermes Tibor)

A Bajazzók prológja ezúttal magyarul hangzik el, ami az opera cselekményének síkján irreális, tehát megint a teatralitást növeli. A Kerényi mottójának szánt új fordításban megjelenik a humor is, valamint a színész és közönség kapcsolatáról szóló üzenet, s ez Szegedi Csaba remek szövegmondásának köszönhetően jól is érthető. A szöveg azonban nem éri el az ismert Radó Antal-fordítás nívóját, ráadásul kicsit másról is szól, így örömmel vettem, mikor helyreállt a rend, s a műfajhoz elvárt „talján” szó felváltotta a „veretes magyar” sorokat. Színház a színház színházában: a valóság újabb idézőjelbe helyezése az a mozzanat is, amikor a valószínűtlen zöldbe öltöztetett mozgásművészek felsegítik a Toniót játszó – a Prológust elmondó – komédiásra az elkövetkezendő színjátékhoz szükséges kelléket, annak figuráját meghatározó mű-púpját. A prológot követő nyitójelenet – ami látványosságban párja a Parasztbecsület körmenetének – folytatja az alapkoncepciót. Canio társulata komédiás szekérrel szokott érkezni, tehát kis csapatról, kevés kellékről lehet szó csupán. Itt egy lepukkant furgonnal érkeznek, a jól ismert commedia dell’arte figurákat játszó társulatot hatalmas statisztéria: zsonglőrök, akrobaták, táncosok, mozgásművészek egészítik ki. Hogyan is férne el ennyi minden és mindenki a furgonban – tennénk fel a kérdést, ha a valóság szintjén kellene gondolkodnunk. Kerényi-KERO® azonban megint a közönségnek játszat: a fellépő cirkuszi művészek már előadás előtt a bejáratnál szórakoztatták a nagyérdeműt, most az ő valóságukból beköltöznek a Bajazzók színpadi világába, s monumentális zsánerképpé növelik a komédiások érkezését. Tűzforgatók, trambulinos ugrók, akrobaták sokasága – kétségtelenül színes, látványos jelenet, valóban lenyűgöző. Talán túlságosan is: a Bajazzók nagy katarzisa eltűnt e forgatagban, míg a Parasztbecsület drámai hatását sikerült erősíteniük a tobzódó látványelemeknek. A Bajazzók két főhőse a záróképben már nem tudta felvenni a versenyt a köröttük forgó parádéval, míg a Parasztbecsület szereplői képesek voltak emberi sorsok megrázó kifejezésére a nagy tablóképekben is.

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

A díszlet Khell Csörsz munkája. A koncepcióhoz mérten eléggé absztrakt, a rendező által emlegetett chilei bányászfalucskát éppúgy felidézheti, mint egy mai itáliai falu templomdombját. Mindkét darabot jól szolgálja, sokféle teret hoz létre a középső elem forgatásával: a Parasztbecsület hőseinek őrlődését kíséri és leképezi, a sorsszerűséget, a végzet felé sodródást jelzi. A Bajazzók esetében az üldözési jelenet kiváló színtere üregeivel, lépcsőivel, s növeli Tonio démoni viselkedését: soha nem tudni, honnan bukkan elő, honnan figyeli kéjsóváran Neddát. A Parasztbecsületben segíti a rendezőt az expozíció megteremtésében: Turiddut látjuk középen, a domb tetején, amint a Sicilianát énekelve gyönyörködik Lola szépségében. Lola eközben erkélyén hallgatja a szerenádot, Santuzza pedig a domb lábánál figyeli kettejüket. A domb forgatásával Turiddu mindinkább Lola felé sodródik, Santuzza a mélyből próbálja követni hűtlen kedvesét; küzdelme fájdalmasan hiábavaló. KERO® szereti megrendezni a köz- és előjátékokat; úgy érzem, itt sikerült valóban drámai szituációt teremtenie, s a darabot nem ismerők számára is kristálytisztán felvázolni az erőviszonyokat.

Nedda: Asmik Grigorian (fotó: Vermes Tibor)

A jelmezek világa is megidézhet akár korábbi, akár mai időket. Gyarmathy Ágnes fantáziája kiapadhatatlan; sokféle ötlet, szín és anyag kavalkádját látjuk: a karaktereket remekül elkülöníti, a tömeget, az egyes csoportokat ötletesen, sokszínűen öltözteti. A látványos összkép fontos, adekvát tartozéka a felvonuló jelmezek sora. Mindössze egyet, a kedvencemet említem: Nedda Colombinaként viselt madártollas szereplőruháját. Nem csupán dekoratív, de a szereplő mozgását is kiemeli, és poétikus rájátszás a Madárdalra: Canio ebben szúrja le a hősnőt, annak madarak ébresztette szabadságvágyát groteszk módon beteljesítve. A másik halál, Turiddué is újabb színeket kap. Mivel a rendezés korban közelebb hozta a mához a cselekményt, Alfio ezúttal valamiféle maffiafőnök-drogbáróként piros cabrióval jelenik meg a színen, állandó kísérői, pribékjei vannak. Így hát szegény Turiddu egy szál késsel megy a parasztbecsület megkívánta küzdelembe, aminek eleve csak vesztese lehet, hiszen Alfio és pribékjei – vagy inkább csak a pribékek – kegyetlenül lemészárolják. Ezt persze ő előre nem tudja, megint csak a nézők… És ha már a cabrio, nagyon kíváncsi voltam, miként fordítják Alfio belépőjének sorait: „Il cavallo scalpita…” Hát jelentem, a lovakat itt lelövik bizony! A fordítás szépen elegánsan átsiklott eme kis problémán, lóról szó sem esett…

Nem titkoltan új közönségréteg meghódítása volt a crossover szereposztás célja, ugyanakkor a Bajazzókra összehozott nemzetközi szereplőgárda inkább a hagyományokhoz fűződik.

Santuzza és Turiddu: Frankó Tünde és Dolhai Attila (fotó: Vermes Tibor)

A Parasztbecsület legnagyobb dobása, píárfogása Dolhai Attila szerepeltetése volt Turiddu szerepében. Az énekes musicaleken nevelődött rajongótábora nyilván ide is követi kedvencét, s ha már eljön, talán sikerül egy részüket megnyerni az opera műfajának. Amint nyilvánosságra került a szereposztás, persze találgatások indultak, fórumok pezsegtek – ilyen és olyan indulattal egyaránt: vajon sikerül-e megfelelnie Dolhainak az operaszerep támasztotta követelményeknek. Maga a művész is hezitált – a fesztivál műsorfüzetében nyilatkozott is erről –, bár tervezte, hogy egyszer majd az opera műfajában is kipróbálja magát, korainak érezte a felkérést, ezért énektanárával is konzultált: elvállalhatja-e. Aztán megtanulta a zárójelenet áriáját, majd a Sicilianát, s ezek nehézségéről is vall az interjúban. A premieren aztán éppen ezek váltak mumusává. Kétségkívül látszik – és hallatszik – Dolhai produkcióján a befektetett munka, a szorgalmas felkészülés, ugyanakkor szembeötlők az operaénekléshez még hiányzó korlátok. A Siciliana meglehetősen hamiskásra sikeredett, pont a hang szárnyalása hiányzott, amiről az ária kapcsán Dolhai beszélt. A darab első megszólalójaként, egyedül a magasban, a színpad közepén nyilván az izgalom is hozzájárulhatott, hogy nem sikerült az elvárt tökéletességgel megszólaltatni az áriát. A Santuzzával való kettősben már sokkal felszabadultabban énekelt; a Frankó Tündével való közös munka érezhetően inspirálta és erősítette vokális teljesítményét. A bordal egészen jó volt, aztán a végére megint kis visszaesést tapasztalhattunk: egy-egy ponton megbicsaklott a hang, színészileg viszont itt volt legerősebb a produkció. A kezdetben nyegle, felelőtlen parasztlegényből itt Turiddu felnőtté érik: a fiú gondolataiban összeállnak az őt ért hatások. Az édesanyától búcsúzó fiú megrázó portréját adja Dolhai, hitelesen, sok érzelemmel. A nagy áttörés nem valósult meg – vagy inkább úgy fogalmaznék: még várat magára. Szurkoló kíváncsisággal követem Dolhai Attila pályájának alakulását.

A Parasztbecsület legjelentősebb alakítását Frankó Tünde nyújtotta. Santuzza nem kifejezetten az ő fachja, de illúziót keltően oldotta meg szólamát; drámai erő és lírai szépség egyaránt megvolt benne. Santuzza drámáját nagyszerűen élte, de ami fontosabb: láttatta. Színészi eszköztára gazdag, a figura ideális megformálója, akinek vállán az előadás jó része nyugszik.

Lola: Mester Viktória (fotó: Vermes Tibor)

A másik hölgy Lola, akinek jóval kevesebbet kell küzdenie Turiddu kegyeiért – alakítója Mester Viktória volt. A kiváló mélységekkel rendelkező mezzoszoprán szólamát maximálisan bírta, a szerep énekes feladatokon túlmutató jelentőségét remek színészi játékkal emelte ki. Érzéki Lolája pimasz diadallal néz Santuzza szemébe, ha kell, ugyanakkor szexi csípőringatással csavarja el Turiddu fejét az Isten házához vezető úton.

Alfio és Turiddu: Perencz Béla és Dolhai Attila (fotó: Vermes Tibor)

Perencz Béla a legstabilabb énekes szereplője a darabnak, az erőteljes orgánum jól érvényesül Alfio szerepében. Színészileg jól hozza a visszataszító maffiafőnök figuráját, indulatai féktelenek, amikor a megcsalatással szembesül. Frankó Tündével való drámai izzású kettőse az előadás legerőteljesebb és legtökéletesebb zenei részlete.

Lucia mamát, Turiddu édesanyját Bódi Marianna alakítja. Az énekesi produkció nála is alap, tökéletes. A többit, az eseményeket aggodalommal követő, a fia sorsát féltő anya portréját érzékenyen, árnyalt arcjátékkal jeleníti meg. A konfliktusokat finom, de tekintélyt parancsoló mozdulatokkal próbálja elhárítani.

Avguszt Amonov (Canio) és Szegedi Csaba (Tonio), a háttérben Kerényi Miklós Máté (Beppe) (fotó: Vermes Tibor)

A Bajazzók nemzetközi csapatából elsőként Szegedi Csabát kell megemlíteni – nem csupán a színrelépés sorrendjének megfelelve. Már a magyarul előadott Prológ meggyőzi a nézőt, hogy nagy volumenű hang birtokosa, éneke üzembiztos, kifejező. Egy kicsit már a prológusban is Tonio torz karakterét éli, mókázik, de mögötte cinikus tartalmakat közvetít. A sok artistával jól működik együtt, azok csak színesítik, de elfedni nem tudják intenzív játékát. A történetben végig nagy erőbedobással van jelen, mindig oda kell figyelni rá – kis túlzással: jó vigyázni, odafigyelni, hol is bukkan elő. Rejtőzködő leskelődései, sötétből előbukkanásai thrillerszerű rémületet keltenek. Canióval szemben aljas, a cinkosságot színleli, a komédiában vicces, a tragédia bekövetkezte előtt álszent. Neddával való jelenetében nyers, durva; a torzult test és a gyötrő vágyak deformálta lélek szánalmas, olykor megejtő pszichológiai portréját adja. Asmik Gregorian, Nedda megszemélyesítője úgy nyilatkozott róla, hogy a világ legjobb Toniója Szegeden van. Szegedi Csaba perfekt vokális és részletesen kidolgozott színészi produkcióját látva hajlamos vagyok hinni az énekesnőnek.

A külföldi szereplők tisztes, de nem kiemelkedő alakításokat hoztak: magánjeleneteikben volt leginkább érezhető a drámai kifejezőerő, a kettősök és a nagyobb tablók során halványabbnak tűntek. A litván szoprán, Asmik Gregorian kissé indiszponáltnak tűnt, többször hallottam rekedtnek a hangját. Hangszíne inkább verista művekre predesztinálja, itt tehát helyén is volt, mégsem tudta a közönséget elbűvölni: Madárdala ezúttal tapstalan maradt.

Canio: Avguszt Amonov (fotó: Vermes Tibor)

Avguszt Amonov igazán nagy formátumú művésznek csak a Kacagj, Bajazzo-áriában mutatkozott; a kimustrált furgon visszapillantó tükrébe nézve énekelte az ismert slágerszámot – mintegy az életére-életútjára visszatekintve, az útra, ahonnan az éhező-fázó Neddát felkarolta, az útra, amit közösen megtettek, s ami most végéhez közeledik. Hangja itt kifejezésteljes volt, az áriában megrendítő portrét festett a komédiás fájdalmáról. Ez volt produkciójának, sőt az egész operának legihletettebb, legszebb mozzanata; sajnos később ezt a szintet már nem tudta tartani. A komédiából kibontakozó finálé Neddával való kettőse sajnos énekesi szempontból feledhető maradt, annak ellenére, hogy a rendező a zsúfolt színpad közepére, az előtérbe helyezte magát a gyilkosságot. Boris Grappe Silvio szólamában megfelelt az elvárásoknak, az operaszínpadon és a Bajazzókban megszokottnál fülledtebb erotikájú jelenetben szerepelhetett Asmik Gregoriannal.

Nedda és Silvio: Asmik Grigorian és Boris Grappe (fotó: Vermes Tibor)

Kerényi Miklós Máté a komédiás Beppe alakját igazán színes, folyton nyüzsgő, akrobatikus mozdulatokkal is játszó figuraként éli, mindent megtesz, hogy a sokszor elsikkadó karaktert emlékezetessé tegye a közönség számára – véleményem szerint sikerrel. Ügyességét már musical- és operettszerepeiből is ismerhetjük, ezt itt is jól kamatoztatja. Akárcsak Dolhai, nyilván ő is rendelkezik rajongótáborral, s biztosan sokan el is jöttek – kizárólag miatta. Ha ezek az emberek más operákra is kíváncsiak lesznek majd, akkor nem volt hiábavaló a felléptetése. Éneke azonban több ponton problémás, a hangszín sem egységes, Arlecchino szerenádja viszont egy szép románc, amit el kell énekelni! Elbohóckodása megbocsáthatalan, pláne, hogy a darab mintegy hetven perce alatt bőven akad lehetőség vérbő komédiázásra (is). Az olasz kiejtésre is jobban kell figyelnie (mint ahogy Dolhai Attilának is), valamint a junktúrára, szövegtagolásra.

Beppe: Kerényi Miklós Máté (fotó: Vermes Tibor)

Dicséret illeti a Szegedi Szimfonikus Zenekart, a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkarát és Statisztáit, valamint a Tűzmadarakat a remek összjátékért. A karmester és a produkció zenei vezetője Kesselyák Gergely volt, aki lendületes tempókkal, jól exponált finálékkal segítette mindkét opera sodró lendületű drámájának kibontakozását. Adós maradt azonban bizonyos lírai finomságokkal (persze ez a hangosítás következménye is lehet részben), például a Húsvéti kórus bevezető piano szakaszával, annak meghittségével.

A zenei elő- és közjátékokban a Nemzeti Balett neves szólistái: Felméry Lili, Apáti Bence és Gonzales Otero Hassan táncoltak.

A Szegedi Szabadtérin idén vitatható megoldásai ellenére is ihletett produkció született Mascagni és Leoncavallo műveiből. Emlékezetes momentumokban sem volt hiány, a közönség mély, intellektuális élményt is kapott a magas művészi teljesítmények révén, s szemet kápráztató látványban is részesült – ami egy hatalmas szabadtéri színpadon hagyományosan kötelező. Az előre fanyalgóknak sem lett igazuk, s nem is lett hibátlan a végeredmény. Kicsit úgy, mint az életben általában. A valóságban.